Fogós egy film A remény rabjai. Mert igaz ugyan, hogy a híres falfúró rab sztorijára épít, ám hiányzik belőle a látványos kaland, valamint a bosszú és a győzelem ünneplése. De a legfurább, hogy minden amerikai szokással szemben, itt nem az történik, hogy az ártatlanul elítélt ember végül is kivívja igazságát, hanem a hős rájön arra, hogy ezt a rendszert képtelenség feltörni, így aztán egyszerűen kilép belőle. Mert okosabb, mint bárki a főnökök, rabok és a nézők közül. (Tudniillik mi is csak a legvégén kapcsolunk, hogy itt végig valami nagy trükköt készítettek elő...) A rendező (Frank Darabont) épp ezzel nyert: a poklot, amit bemutat (a börtönélet köznapjait), csak valami emberfeletti, ám mégis emberi okossággal lehet kijátszani. Mert ha itt valaki be akarja tartani a szolgálati utat, az tuti, hogy a hullaházban köt ki. E kis pokol szelepei tökéletesen zárnak, innen még a hírek se jutnak ki. Ellenállni csak annak sikerül, aki mindenki eszén túl tud járni és még csodákra is képes...
Ilyen a főszereplő, Tim Robbins, a volt bankár. Felesége megcsalta, bánatában le akarja lőni szeretőjével együtt (mit csináljon, ha már egyszer ott a colt a kocsijában?), de meggondolja magát és hazafurikázik. Ám mit tesz isten, a házasságtörő párt meggyilkolja valaki, a bankár pedig ártatlanul megy a sittre.
És ott ül, több mint húsz évig.
Csak hát ez a bankár szuper fej (ennyiben szépít a történet a valóságon...): elfogadtatja magát a kollégákkal (enélkül nincs túlélés), nélkülözhetetlenné teszi magát a rabtartóknál (ő tölti ki adóbevallásukat, üzletet szerez nekik).
Ezek fejében különféle előnyöket barkácsol a raboknak: könyvtárat, szabadidőközpontot stb. És ami a legfontosabb, összehaverkodik az intézmény idősebb életfogytosával, a fekete szerző-mozgó emberrel (Morgan Freeman). Ismét jó pont a filmben, bár volt már ilyen is: a fehér ember, aki a feketére szorul és fordítva.
Az idő közben múlik, sajnos vészesebben, mint ahogy látszik: a bankár már húsz éve csücsül, de a filmfigurán nem fog az idő, Tim Robbins ugyanolyan, mint ahogy behozták. Lélekben viszont ő az egyetlen, aki megőrzi azt, ami életet ad: a reményt. És mikor a korrupt börtönigazgató megalázza, és amikorra házi bankárként már jó sok pénzt összekeresett neki úgy gondolja, elég volt, és szépen lelécel.
Eltűnik a szuperbiztos börtönből, és megvalósítja régi álmát: nyit egy kis hotelt Mexikóban, és várja fekete barátját. (Az is megérkezik, nem kell félni, teljes a happy end, csak legyen időd kivárni a film egy kicsit hosszú, de megéri.) A történeten látszik, hogy irodalmi eredetű (Stephen King novellája alapján készült). A zárt világ nemcsak krimifeszültséget nyújt, de eljátszik azzal a kérdéssel is, mi jobb: a halálbüntetés vagy halál részletre, mondjuk 50 év sitten? (Akik e kegyben részesültek, nem élik túl a szabadulást...) Meg eltűnődik az emberi kapcsolatok irracionalitásán: ebben az érzéketlen világban (börtönben és azon kívül egyaránt) szinte érthetetlen, miért szövődik barátság egy magába zárkózott srác és egy dörzsölt sittes között. A film nem is magyaráz, csak felvillantja a kérdőjelet. Fukar dokumentációja azonban telitalálat: az igazi emberi kapcsolatok miértje mindig is rejtvény volt és marad. (Miért pont őt, miért épp most? tanakodtunk rajta fiatal korunkban.) Mert bizony talány, hogy miért kell az embernek valaki, akin segíthet, akihez kötődhet hiszen a gépek lassan mindent megoldhatnak...
A film közege kegyetlen és sötét, a rendezőnek mégis sikerült a horizonton túlra tekintenie, oda, ahol az Élet nevű nagy börtönben mi is túlélési stratégiánkat tanulgatjuk.
