A Nanny McPhee folytatása nem kifejezetten gyerekfilm, vagy legalábbis tízéves kor alatt nem ajánlom. Bár számos mesés, varázslatos, kalandos és szellemes pillanata van, a háttérsztori meglehetősen kemény, és tele van ijesztő jelenetekkel.
Nekem közismerten gyengék az idegeim, valószínűleg azóta van ez így, hogy 11 éves koromban az osztályommal titokban megnéztük VHS-en A cápát. Azóta attól is páni félelembe tudok esni, ha összekoccanak a poharak a szárítóban, szóval egyáltalán nem vagyok mérvadó. De engem mondjuk kiborított a film elején Nanny McPhee érkezésének beharangozása. Ahogy a kisboltban kicsattannak a melasszal színültig megpakolt fiókok, és a viktoriánus lámpákkal, ajtókkal, csengőkkel fenyegető szólót játszva mind azt kiabáják, hogy "aki ide kell, az Nanny McPhee", attól már-már konkrétan beszartam. A többin meg zokogtam.
Mert az égetni valóan rossz kölköket és a klasszikus erényeket preferáló varázsdadát (Emma Thompson) leszámítva mégiscsak arról szól ez a történet, hogy egy szerető család fejét (Ewan McGregor) behívják sorkatonai szolgálatra a második világháborúba, az anyuka (Maggie Gyllenhaal) pedig kínzóan egyedül marad az eleven gyerekekkel és a vidéki farm gondjaival, mígnem egy napon gyásztávirat érkezik, aminek tartalmát senki nem meri elhinni.
A Nanny McPhee - A varázsdada ehhez képest egy gyomorrontásig zabálni való esküvői torta volt. 2005-ös premierje óta megszereztem az összes regényt, és hetekig vihogtam a kölkök leleményességén, ámuldoztam a nevelési módszerek ómódiságán és a 35 gyerekes családok abszurditásán. Persze A varázsdada még az eredeti Christiana Brand: Nurse Matilda-könyvek alapján készült, A nagy bummot viszont már Emma Thompson írta, csak a dada karakterét átvéve, minden más saját fejlesztés.
A világháború nem szokványos gyerekfilmtéma, ahogy az sem, ha egy családot az elárverezés réme fenyeget. Mindezek mellett már csak puhára főzött falat a pókerfüggőség, a szegények vs gazdagok témája, a válás és a bombahatástalanítás.
Mindez riasztóan hangozhat, de Emma Thompson sokkal okosabb annál, hogy túl direkten dobja ezt a gyerekek arcába. Rengeteg verbális és vizuális humor, kedvesség, báj, huncutság, sőt alpári poén dobja fel ezt a rémes világot, szóval a könnyeink azért a mosolybarázdában csordogálnak lefelé.
Az már valószínűleg nemcsak Emma Thompson, hanem a rendező Susanna White érdeme is, hogy sok klasszikus szerepen edződött, ún. Shakespeare-színész játszik a filmben. A 76 évesen is ámulatba ejtő Maggie Smith beválasztásáért mindig hálás leszek nekik, a film egyetlen mosoly nélküli, igazi, komoly szereplője Ralph Fiennes most is zseniális, Rhys Ifans hozza a Sztárom párom idióta lakótársának alakját, és jó, hogy Ewan McGregor is be tudott ugrani egy napra a forgatásra.
A Nanny McPhee és a nagy bumm felejthetetlenül tökéletesre sikerült hangulatából csak a II. világháborúhoz képest túlságosan viktoriánusra sikerült díszletek és jelmezek sokasága, meg az a pár számítógépes animációs jelenet zökkentett ki, amit feltehetően a Babe-en felnőtt gyereknézők miatt kellett belerakni. Ja, és hogy még egy erényét elmondjam, másodszor megnézve is 10/10.
