Beülünk, a színpadon egy motel recepciója. A helyszín mindössze azt ígéri, összehoz nagyon különböző alakokat, aztán bonyolodjanak a viszonyok. Kissé nehézfejű portás, enyhén melankolikus író, sablonba illő karakterek. Romantikus vígjáték, bohózat, könnyed krimi-ilyesmit tippelek. A műfajkonform szituációk is nyüzsögnek: véletlenek, félreértések és szándékolt félrevezetések tömkelege. Pl. a bérgyilkosok rettegett főnökük megtévesztése végett levágják egyikük fél karját, később a "főnökről" kiderül, hogy csak a vécészerelő. Az író figurája sejtet egy csavart, hogy mindez talán nem is történik, csak az ő képzeletében. Hiszen becipel egy tonna papírt, hogy ezt a recepciós olvassa el, ti. róla írta.
De apránként fény derül rá, hogy a recepciós is megírta azt, hogy ő megírta, hogy őt megírta... És hát lassan kiderül, mindenki agyalágyult, mániákus, a röhejig perverz, frusztrált, egzaltált, sugárfertőzött, be van szívva, kamionsofőr, minimum síkhülye. Mitöbb: robot, aki emberek bőrébe bújik, in concreto. A motel pedig csak eidolon, igazából egy alsó-felső szinten létezik belőle még egy(néhány) ugyanilyen, szóval ez egy többszintes világkép...
Ekkor már egyértelmű: az író (Vinnai András és Bodó Viktor) és a rendező (Bodó Viktor) a dekonstrukció bien faite-jét művelik. Nem a műfaj határait feszegetik, hanem a színházét és a nézői türőképességét.. A kezdőjelenet könnyedsége, banális humora egy nyugodalmas, petyhüdten szórakoztató színházi est reményét kelti a nézőben. Ezután agyament fordulatok cáfolnak rá a színházi konvenciókra, így a néző meglepetésről meglepetésre halad az előadással.
A baj ott kezdődik, hogy nem akar véget érni. Azaz véget ér, nem is egyszer, legelőször az első felvonás végén, de a szerzőket elkapja a gépszíj, és újabb másfél óráig fogva tartja. A szerencsésebb nézőn ekkor már rég eluralkodott a hisztérikus röhögés. Ő az, aki még nincs a ruhatárban, amikor az ötperce már üres (és díszletektől kiürített) színpadra még berepül két dobverő, majd még egy körre visszajönnek a fejnélküli harcosok és egyéb, immár nonfiguratív formákká képlékenyedett szereplők. A nézői intimitás látszólagos tiszteletbentartása végsősoron a néző teljes ignorálásának bizonyul. Minden konvenció híján arra sincs "mentség", hogy miért bámulom a színpadot. Nincs tere a játszók és nézők cinkosságának, nem vehetek részt a dekonstrukcióban, csupán kukkolhatom azt. Paradox módon, a kifejezés egy kitekert értelmében a Motel az "író színháza": színész és néző egyaránt a szerzőknek van kiszolgáltatva.
