Baz Luhrmann elirigyelni látszik Cervantes hórihorgas hősének kilátástalan küzdelmét az óriásokkal, hiszen eddigi filmművészi ténykedése igencsak emlékeztethet Don Quijote klasszikus szélmalomharcára. A fiatal ausztrál rendező eddigi két filmje alaposan kilóg az ezredvég film-trendjeiből, fáradhatatlanul kísérletezik egy már halottnak tetsző műfaj, a táncos-zenés revüfilm feltámasztásával, eddig meglepetésszerű, ha nem is egyöntetű kritikai- és közönségsikerrel.
Az 1992-es Kötelező táncok Cannes-ban közönségdíjas, míg a Romeó+Julia Leonardo di Caprioval és Claire Danes-szel már több díj mellett Oscar jelölést is kapott, ami persze csak hab a tortán a sok-sok millió dolláros jegybevétel mellett. (A rendező a filmezés mellett hangos sikereket aratott az opera és a színház világában is, ami szintén azt mutatja, nem akármilyen versenyzőről van szó.) Pedig nem könnyű dolog ám manapság a zenés műfaj, hiszen az utóbbi húsz-huszonöt évben - az Ének a sötétben-t leszámítva, bár az más lapra, és más kontinensre tartozik- nem készült számottevő sikert arató alkotás ebben a revü műfajban, viszont az előzmények igen súlyosak. Ki ne ismerné Fred Astaire, Maurice Chevalier vagy Liza Minelli nevét, ki ne látta volna a My Fair Lady-t, a Kabarét, a Hairt, a Mindhalálig zenét. Mind, mind a revü, a musical világsztárjai és filmklasszikusai, ám Baz Luhrmann föléjük tör.
A Moulin Rouge a rendező harmadik filmje, amely ismét zenés, ismét táncos, ismét világsztár főszereplőkkel (Nicole Kidman és Ewan McGregor), tehát csak tovább a "sárgaköves" úton.
1900-at írunk, a helyszín a párizsi Monmartre-on található hírhedt Moulin Rouge nevű mulató, ahol a legnagyobb egyetértésben gyülekeznek a lehető legkülönfélébb figurák, gazdag és élvhajhász polgárok piti bűnözőkkel, bohém művészekkel merülnek el itt a pezsgőbe, az abszintba és a ledér kurtizánok fodros alsóneműibe. Teljes dekadencia, totális mámor. Jelszó: addig élvezd az életet, amíg tart. Ricsaj, csillogás, orgia, a szerelemnek itt helye nincs. Christian, a szegény költő erről mit sem tudva, ártatlanul és naiv romantikával Orfeuszként merül bele ebbe az alvilágba, természetesen rögtön végzetes szerelmes lesz a mulató dívájába, Satine-ba. A lányt, és a lebuj tulaját kezdetben csak a pénz csörgése érdekli, kérő is akad Satine-ra a dúsgazdag Duke személyében, de a szegény költő szelíd tehetsége elbűvöli a lányt, fellángol a viszonzott nagy szerelem. De Satine-on szörnyű betegség jelei mutatkoznak, Duke féltékenysége pedig határtalan. A rivaldafényben csillogó színpad kulisszái mögött sötétek az árnyak.
A műfaji alapkövetelmények, mint a látványos táncjelenetek, a fülbemászó dalbetétek, a "mosolyogj a színpadon, ha belehalsz is" száraz tragikuma mind megtalálhatók e filmben, bár a rendező igen sajátos ízléssel alkalmazza őket. A múlt század eleji mulató néha ezredvégi acid-party tömeges extázisaként jelenítődik meg, a figurák, a két főszereplőt nem számítva, elrajzoltak, egy elmegyógyintézet lakóihoz hasonlatosak (Fellini mester is kedvét lelte volna bennük), a szerelmi jelenetek szándékoltan túl giccsesek, éles a kontraszt a vágyakozás magányos pillanataival és a tragikus véggel.
A dalbetétek a Queen, Nirvana, U2, Madonna, Elton John és mások slágereinek meghökkentően vicces átiratai, Ewan McGregor és Nicole Kidman énekteljesítménye(!) furcsa, meglepő, de hallgatható, kár, hogy alig-alig táncolnak, az egész zenei háttér mintha egy túlpörgött DJ késő délelőtti mixe lenne, amikor a Kurt Weilt lazán rápakolja Fatboy Slimre.
Szép fényképezés, elképesztő jelmezek, díszletek, maszkok és frizurák. Meghökkentő, szokatlan, érdekes, bár egy kicsit meredek film, ínyenceknek és partyzánoknak, talán.
