Kevin Costner, ahogy mondani szokás, volt már minden, csak akasztott ember nem. Eleinte furcsa volt őt a háziasszony-kedvenc karakterek után egy-egy sci-fi-vel kacérkodó filmben látni, de lassan már megszokhattuk, szinte menetrendszerűen nyúl bele időről időre valami egészen másba. Most például egy skizofrén sorozatgyilkost alakít...
Mr. Brooks az év embere - szinte minden évben. Sikeres üzletember, szerető férj, gondoskodó apa, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Senki nem sejti róla, hogy milyen körülményes hobbinak hódol: fiatal párokra ront rá szeretkezés közben és kivégzi őket. Ilyenkor egy adag heroin belövésekor érzett mámor lesz úrrá rajta és ez minden, amiért nem képes abbahagyni a gyilkolást. Nem vesz el semmit az ismeretlen áldozatoktól, csak az életüket. A legutóbbi fiatalok azonban szintén furcsa szokásukkal tűntek ki az átlagból: imádták nyilvánosság előtt, elhúzott függönyök mellett csinálni. Miféle beteg emberek ezek - gondolja Mr. Brooks, midőn elhúzza a sötétítőt és néhány művészi fotó kedvéért különböző szexi pózokba csomagolja a holttesteket. És itt jön be a képbe a harmadik koca-művész, a szemközt lakó hobbi-fotós, aki pedig jobb szerette a szexet élő emberektől nézni, míg Brooks bele nem köpött a levesbe. Kölcsönös zsarolások veszik kezdetét és emberünk hamarosan sok front közé kerül: a titkát leleplezni készülő "Mr. Smith" (Dane Cook) mellett egy csinos rendőrnyomozó (Demi Moore) is üldözi, ráadásul az egyetemet otthagyó lánya is bajba kerül. Mr. Brooks pedig gondterhelten sóhajt egyet: pedig már épp le akartam tenni a lantot...
Ja, és a legjobb: Mr. Brooks skizofrén, egy köpcös gengszterforma (William Hurt), mint afféle bal vállon ülő rossz lelkiismeret a rajzfilmekben, időnként megjelenik, hogy bűnre csábítsa. Kettejük kapcsolata a film legizgalmasabb szegmense: egy ideig várjuk, hogy a "szellem" valamiféleképpen személyiséget nyerjen - ha már egyszer neve is van: Marshall - kiderüljön, hogy egy Brooks tudatalattijában rekedt sötét árny a múltból, vagy hogy tényleg egyfajta szellem a túlvilágról, akit csak a főhős érzékel, de semmi ilyesmire nem kerül sor! Marshall afféle szimbólum és bármennyire olcsószagú is a rajzfilm-analógia, de valóban a férfi rossz oldalának megszemélyesítője.
Vérbeli krimiről beszélünk tehát, ahol a hősnőnk nyomoz a hősünk után, s ezzel kicsit minket, nézőket is skizofrén állapotba taszít. Épp mint amikor Pacino és De Niro vagy Banderas és Stallone lőtték egymást a Szemtől szemben, illetve a Bérgyilkosok című filmekben, mert hát most akkor kinek szurkoljunk? Bizonyosan nem véletlen, hogy utóbbi producere épp a Mr. Brooks rendezője Bruce A. Evans volt. (Érdekesség, hogy Evans mindössze másodszorra vetemedik rendezésre és az előző munkája, a Kuffs, a zűrös zsaru is jó 15 évvel ezelőtt készült.) A fentebb taglalt megannyi bonyolult viszony- és cselekményrendszer végett persze a film messze túlnő egy szokványos krimin, nem véletlenül nevezik sokan már most Kevin Costner legjobb filmjének. Ez pedig valóban nem áll messze az igazságtól. Ám mégiscsak illőbb figyelembe venni, hogy szerepeinek a már említett sokszínűsége miatt, ha mostani sorozatgyilkos karakterét állítjuk csatasorba például a Több mint testőr címszereplőjével szemben, az mégiscsak az alma és körte ismert dilemmájához vezet. Szerencsére ráadásul ez nem verseny, nyugodtan szemezgethetünk a kosárból, kinek melyik Kevin Costner szimpatikusabb. Jelen állás szerint és mindenesetre határozottan Mr. Brooks-ra teszek.
