Haneke egész megengedő új filmjében, a világ most nem velejéig rothadó bűntanya, bár az ember így is, úgy is menthetetlen. De legalább küzd.
Az ember: tragédia
Eddig is szent meggyőződésem volt, hogy csak azért nem kolonizáltak minket eddig idegen lények, mert Haneke egy tetszőleges filmjét látva mint az állat, húztak el a galaxisból, hogy csak ide többet ne, ahol ennyi szenvedés van, a Szerelem után viszont már egyenesen azon imádkozunk, lehetőleg még 50 éves korunk előtt üssön el minket egy kamion. A rendező eddig nem is annyira a teremtést, mint az embert magát kritizálta, a szenvedés, a megalázás, a fájdalom, a kínok okozói mi magunk voltunk, hiszen a gonoszság sem egy öröktől való valami, hanem mindig döntés kérdése. Még ha időnként szereplői nem is teljesen beszámíthatók, legalább is lehet olyan értelmezésünk, amely szerint a Zongoratanárnő megkeseredett perverze vagy a Furcsa játékok kis gennyládái hibbantak s ezért a felelősség kérdése árnyaltabban üti fel fejét. De ez mindegy, attól még az ember maga a kudarc, nem az isteni idea, hogy élet serkenjen a Földön. A Szerelemnek már banális címe is sejteti, hogy ezúttal valami másról lesz szó. Harag vagy düh, ha fel is lobban egy-egy jelenetben egy pillanat alatt, épp oly sietve távozik, mély megbánást hagyva maga után, mintsem valódi sérelmet. Az emberi természet a Szerelemben egészen másra rendezkedett be, mint egyébként Haneke munkáiban: nem roncsolásra, hanem kötődésre, szeretetre, feltétel nélküli odaadásra. S a főszereplő házaspár esetében mindennek csak az eszközei lehetnek kérdésesek, meglétük sosem. De nem lélegezhetünk fel, a tragédiát ezúttal sem úszhatjuk meg, hiszen az ember, ha jót akar, akkor is védtelen és minden őt körülvevő jóakarat hiába. Méltóság, értelem és megváltás nélkül rohad szét.
[img id=376319 instance=1 align=left img]Kamaradráma, koncentrált agóniával
Georges és Anne története annyira egyszerű, mint egy pofon. Idős francia házaspár, különösebb vagyon vagy bármilyen, a hétköznapiságból őket kiemelő érdem stb. nélkül. Egyikük, az asszony agyvérzést kap, fél oldalára megbénul. A kezdeti sokk után a minden bizonnyal már sok mindent megélt és az élet kikerülhetetlen törvényszerűségeivel bizonyosan tisztában levő házaspár tulajdonképpen példamutatóan viselkedik. A férfi lesi nője minden mozdulatát, az pedig finoman elhárítja a féltő gondoskodást, végül is csak félig béna. Továbbra is művészetről, családról, barátokról beszélgetnek a reggeliző asztalnál, épp csak a húst kell előre felvagdosni, hogy már csak villára szúrni kelljen a falatokat. A tragédia inkább csak a sorok között bújva várja, hogy egyre nagyobbat harapjon ki rozoga életükből. A felmerülő gondok a banalitásig hétköznapiak, mint az út a kerekes széktől a WC-ig. A második agyvérzés már komoly cezúra. Eddig sem került szóba esetleges felépülés, ettől kezdve pedig már csak a szenvedés lassabb fokozódásában reménykedhetnek.
Múlni kell
A Szerelem rendkívüli módon igénybe veszi a nézőt, akár nagybetűvel, kurzívval szedve, akár általános értelemben, de most maradjunk előbbinél. Mint fentebb említettük, ez még önmagában nem is volna meglepő Michael Haneke esetében, a különbség ezúttal, hogy a velünk élő, vagy reánk váró hétköznapi borzalom nem elvontabb képek, értelmezésre váró metaforák által tör ránk, a Szerelemben minden az, ami, és ez bőven elég. Az asszony, aki mellett a férfi főhős leélte életét, magatehetetlenné válik, ápolásra szorul, a férfi egymaga képtelen segíteni rajta, gépek és idegen ápolók munkája hivatott elviselhetőbbé tenni a létezését. A nő sem tisztálkodni, sem táplálkozni nem képes már egyedül, később a kommunikáció is megszakad. Majd bekövetkezik az a pont, amikor a szerencsétlen arra igyekszik kétségbeesetten felhasználni maradék öntudatát és erejét, hogy elhárítsa a segítséget, ezzel siettetve a halált. És ezt nehéz ám megemészteni, még ha csak a vásznon látjuk is.
Kinek ajánljuk?
- Akik az eddigi Haneke-filmeken már kellő rutint szereztek maguknak a lelki terror elviseléséből.
- Akik kedvelik a kevés szereplős kamaradrámákat.
- Akik a holtig tartó szerelemre akkor is kíváncsiak, ha az keserűbb oldalát fordítja felénk.
Kinek nem?
- Akik nem készültek fel rá, hogy órákon át egy lebénult idős asszony haláltusáját nézzék.
- Akiket már eddigi is bosszantott Haneke perverz pesszimizmusa.
- Akik épp hasonló cipőben járnak. Mert bár lehetne egy ilyen film számukra lelki segély is, de ez most nem az.
7/10
