Amióta világ a világ, szükségünk van önjáró és törvényen kívüli Jókra, hogy megvédjenek minket a gyakorta rosszarcú Gonoszok ellen. Hogy legyen valaki, aki helyettünk húzza meg a ravaszt, aki helyettünk szenvedi meg az igazságosztással járó bűnöket. Jack Reacher a régről ismert karakter újabb reinkarnációja. Az a fickó, aki kétórányi kikapcsolódással kecsegtet így január elején.
Abba most semmiképp ne menjünk bele (megtették ezt helyettünk a rajongók úgyis), hogy Tom Cruise alkatilag mennyire passzol a Lee Child által megírt könyvek alapfigurájához.
Ami a könyvekben kétméteres, két embert is kitevő szőke óriás, az itt alacsony és barna, de igazán nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy Tom Cruisenak vajon mikor jár le a szuperhős-igazolványa? Mikor érezzük majd kínosnak, hogy a szépség- és egyéb ipar által még úgy-ahogy karban tartott színész kiüt szinte mindenkit, és gyorsabban lő, mint az árnyéka? És itt jön igazából az első meglepetés: hogy még elmegy. Még elhisszük neki, hogy egyszerre képes bunyózni és gondolkodni, és úgy lövi ki a Jó Nő mögül a Rosszat, hogy épp csak az orra hegye lóg ki. Talán még benne van egy, max. két lehetetlen küldetés. A nyugdíjba vonulást az is késleltetheti, hogy nem nagyon látszik még az utód sem. S amíg a Jack Reacherhez hasonló mozik nem buknak nagyot a pénztárnál, és az átlagot kissé meg is haladják színvonalban és kivitelben, addig jó eséllyel fizethetünk be a következő részre.
Mert a szórakozás felől alig van kivetnivaló Christopher McQuarrie filmjében. Olyannyira nincs, hogy elméletileg bármelyik, ügyesebb kezű iparos elvégezhette volna helyette a munkát. (A hírek szerint viszont annyira sikeres volt az együttműködés rendező és főszereplő között, hogy máris bejelentették: a következő Lehetetlen küldetést McQuarrie irányítja majd.) A történet csavaros és izgalmas, néha pedig éppolyan könnyen átlátható, mint amennyire a kedd esti Derrick epizódjai voltak. Csak persze jóval nagyobb a tét Müllerné ártatlanságánál. De nem sokkal. És még vannak apró kellemetlenségek. Például, hogy a rosszarcú gonoszokról, pláne a félig vak, félig nyomorék Zecről elég nehéz elhinni, hogy bonyolult közpénzlenyúlásba és céghálóépítésbe keveredett, sokkal inkább az agyonverte a szomszédot vádpontja lenne hiteles, de ez mindegy is. Elhisszük neki, amúgy sincs jobb dolgunk. A Jó Ügyvédnő életlen karakterét még Rosamund Pike sem tölti meg élettel, bár zavart kislány módjára sokszor belepislog a kamerába, s ezzel meg is lenne a bonyolult jellemábrázolás. Robert Duvallnak pedig elég a kisujja megemelése is, hogy a vicces mellékszállal némi humort is csempésszen a tesztoszterontól sűrű atmoszférába.
És ezzel meg is lenne a tökéletes trió, az Erő, az Ártatlanság és a Humor szentháromsága. Az Észnek momentán nem jut erősebb lap. Hiszen maga a film is akkor a leggyengébb, amikor több akar lenni akció-thrillernél: amikor moralizál, amikor életről, szabadságról filozofálgat. Amikor beszél, és nem lő.
Igazából a film eleje a legizgalmasabb, és a legjobban összerakott. Szó (párbeszéd) nélkül jutunk el öt ember lemészárlásáig, és ez valóban feszültséggel tölti meg a filmet. A következő, szűk két órára ezt kell beosztanunk, ez párolog el kockáról kockára. A kezdeti hitelességet ugyanis sajnos feléli a film, a végkifejlet már amolyan szükséges rossz, a sztori tehetetlensége: bűn nem maradhat büntetés nélkül. Mindezek ellenére kezdődhetne sokkal rosszabbul is az év. Mert aki felhőtlen szórakozásra vágyik, az tényleg nem fog olyan nagyot csalódni. És még a fanyalgás is elpárolog két óra alatt, minden mással együtt.
