A Fehér Isten korszakváltó film. Leginkább persze a rendező Mundruczó Kornél szempontjából: mind stílusában, mind atmoszférájában képes teljesen elrugaszkodni az életmű eddig darabjaitól, nem alkalmazhatóak az eddigi szimbólumrendszerek, alkotói manírok, de még a témaválasztás szempontjai sem.
A korábbi mozik művészi realizmusa, a zárt terek és világok egyszerre kitágultak ebben a modern mesében, melyet zsánereszközök olykor egészen meglepő alkalmazásával igyekeznek „megfejelni".
A formai és filmnyelvi egyetemesedés ellenére a Fehér Isten témájában és kulturális kódrendszere szempontjából magyarabb, mint valaha. Hiszen elsősorban Magyarországon fogják komolyan venni a frusztrált és zavart rendőrállamra jellemző társadalmi anomáliákat, a világ boldogabbik felén minden bizonnyal abból fognak kiindulni, hogy a Mundruczó Kornél, Petrányi Viktória és Wéber Kata által jegyzett forgatókönyv dramaturgiai alappillére egy gigantikus fikció.
Jelesül, hogy egy olyan országban járunk, ahol a korcskutyákat be kell jelenteni, utánuk különadót kell fizetni. Ezt a tisztes polgárok annyira komolyan veszik, hogy akár fel is jelentik a szomszédjukat, ha egy ilyen „mocskos dögöt vélnek látni" (a parlamentben pedig tényleg volt egy ilyen törvénytervezet). Ha pedig ez megtörténik, akkor a szürke egyenruhás sintérek kiszállnak a helyszínre intézkedni. Az orwelli atmoszféra tehát adott.
A cselekménybe akkor kapcsolódunk be, amikor Lili és keverék kutyája, Hagen az egyedülálló, elvált apjához kerül, aki nem mellékesen egy vágóhídon dolgozik, nem meglepő módon nem épp toleráns és empatikus az állatokkal. Ennélfogva esze ágában sincs adót fizetni Hagen után és kiteszi az ebet az utcára.
Lili egy ideg keresi a pajtását, de egy idő után feladja és inkább a veszteség feldolgozására koncentrál, miközben megalázó szituációkban kell meghasonulnia. Kísértetiesen hasonló mondatok hangzanak el, mint Magyarországon bizonyos kisebbségekkel szemben, így kijelenthető, hogy Mundruczó csak nem mondott le társadalomkritikus kisrealizmusáról.
Ami igazán eredeti fordulat, hogy a rendező egy teljes cselekményszálat szentel Hagennek és úgy kezeli dramaturgiailag és vizuálisan, mintha emberi szereplő lenne. Mindemellett épp Hagen az, aki bejárja a klasszikus hollywoodi karakterfejlődés etapjait: lerombolják idilli életét, megjárja a poklot, bosszút áll a gonoszakon (kétszáz kutya fellázításával), majd végül kijár neki a feloldozás – igaz, a befejezés nyitott marad, mert a bűn nem lemosható és a Fehér Isten-féle magyar társadalomban nem is megbocsátható.
A bosszú bosszút szül, a békének csak pillanatok jutnak. A dramaturgiai modell olykor zavarba ejtőnek tűnik, de ez egyben „nyitás a zsánerek felé" trend eredménye: a Fehér Isten egyszerre gyerek- és kalandfilm, tinirománc, melodráma, utópia, mese és kőkemény horror. Nincsenek benne túl nagy mélységek, talán egy csipetnyit kevés is, de lehet, hogy ez a zsánerhalmozás következménye.
Nem mellékesen ez a metodikus dekonstrukció és nulláról való öntörvényű (újra)építkezés abszolút mundruczói vonás – a rendező tehát úgy tudott megújulni, hogy nem áldozta fel auteurségét a befogadhatóság érdekében. De az biztos, az egyensúlyt még nem sikerült megtalálni. A kikacsintást viszont igen: Mundruczó vállalta az egyik negatív karakter szerepét, egy török gyrosost, aki nem mellékesen kutyadealer. Egyszóval igazi kápó.
A Fehér Isten vizuális szempontból is figyelemre méltó. Rév Marcell operatőr már a Viharsarokban is megmutatta, hogy van szeme ahhoz, hogy a tájat képes legyen a történet és a dramaturgia szolgálatába állítani, most sem tett másképp. A Fehér Isten vérbeli budapesti film, az alkotók képesek voltak szignifikáns és friss módon megfesteni a várost. Méghozzá mostani, huszonegyedik századi arcát nyújtva. Végül is, néha nem árt tükörbe nézni.
