Legelőször is az lenne a jó tanácsom, hogy tekintsenek el a jelen dupla oldalunk alsó fertályán található interjú tartalmától. Illetve dehogyis, nem azért közöltük, hogy eltekintsenek tőle; inkább válaszoljanak a következő kérdésre! Vajon hány öltést varr mondjuk a Keresztapa 3 művészi megítélése szempontjából az, hogy azt a pápát nem is úgy, és nem is azok, és nem akkor tették el láb alól, és az egész nem igaz? Van még egy érvem: ha a Stasiról minden ízében igaz, történelmileg hiteles filmet készítene valaki, azt nyilván a Spektrum tévé vetítené, és a képernyő sarkában az lenne kiírva, hogy Reconstruction. A hitelesség szempontjából kifogástalan Hitler-film, A bukás épp annyival volt több az ilyen daraboknál, amennyivel több pénzt raktak bele - és Bruno Ganzcal persze, aki egy zseni.
Jó, jó, én is inkább csak magamat biztatom, mert nem szeretném romjaiban látni A mások élete c. műalkotást. Megszerettem ugyanis.
Bár én olyan hülye íróemberrel még nem találkoztam, aki 1984-ben úgy hitt a rezsimben (az endékásban, ebben, a szomszédéban), mit hitt benne, merő idealizmusból a dicsőségét dalolta, hogy közben megmaradt szívében jónak és tisztességében makulátlannak. Sőt, még csak nem is hallottam ilyenről. Mindegy, legyen, tételezzünk fel egy ilyet a játék és a dramaturgia és a művészi hatás kedvéért.
Mikor jön a dugás?
Nemsokára.
Ennek a sikeres drámaíró embernek, Dreymannak (Sebastian Koch) a csaját, a szép színésznőt (Martina Gedeck) pechjére a kultuszminiszter, egy rettentő dúvad barom nézi ki magának. Emiatt a rezsim Wunderkindjeként és pacsirtájaként számon tartott művészre rászáll a Staatsicherheit: ha lekapcsoljuk a kis kandúrt, izzadja a miniszter tenyere, csak az enyém lesz majd a nő. Közben megismerjük filmünk másik főhősét, a lehallgatótiszt Wiesert (Ulrich Mühe). Egyelőre a rossz oldaláról.
A művészre - egy darabig - az istennek sem sikerül ráhúzni semmi terhelőt, ezért a miniszter kénytelen úgy dugni a nőt, hogy közben a drámaíró szabadlábon kóricál. Talán e ponton, amikor hosszú fekete autójában a miniszter szinte megerőszakolja Christát, kezd lényegtelenné válni a történelmi miliő, az, hogy az NDK-ban játszódik-e történetünk, vagy valahol Dél-Amerikában, vagy bármely totális államban. A három ember - a drámaíró, a színésznő és a lehallgatótiszt - drámája innen a saját lábán viszi el a filmet: egészen a kilencvenes évekig, a megbocsátásig és a feloldozásig. A Stasi-tiszt megigazulása történelemnek lehet, hogy abszurd, de történetnek nem rossz (olvastunk is hasonlót: Szamarakisz zseniális kisregényét, A hibát); olyan hollywoodi, amelyben nem csekély áldozatok árán, de végül mégis győz a jóság és az igazság. És ha a többi szereplőét nem is, de a színpadon maradásért, karrierizmusból meg félelemből besúgóvá váló asszony meséjét az élet írta: a Wiesert alakító színésszel, Mühével magával esett meg, hogy élettársa hat éven keresztül jelentett róla a Stasinak.
Azt, hogy a németek hogyan bántak aktáikkal, betéve tudja mindenki ebben az országban. Hozzáférhetővé tettek mindent. De gyanítjuk, a lényeg ott is csak ez után kezdődött el. Azért csak gyanítjuk, mert arról, hogy a lelepleződések utáni meccseket hogyan játszották le egymás közt a besúgók és a besúgottak, hogy mik voltak a megbocsátás vagy az életfogytig tartó gyűlölet belső, lelki mozgatórugói, hogy mindezt a tudást hogyan lehet feldolgozni, nos, erről már kevesebb információ érkezett el hozzánk. Donnersmack filmje sem ad támpontot ehhez; a jóságos stasis figurája és a nő sorsának alakítása jelöli ki az ifjú rendező számára a menekülési útvonalat e súlyos kérdések elől. Még egy hiány, és még egy ok, hogy ne akarjunk túllátni a horizonton, amit a film saját maga számára kijelöl. De az sem igaz, hogy csak a jó színészeket és az izgalmas, érzelmes és hovatovább könnyfakasztó befejezésbe torkolló cselekményt írhatnánk A mások életének javára. A szürke, a barna, az olajzöld árnyalatai, a kihallgatások, a megfigyeltek teljes kiszolgáltatottsága, a tönkrement életek, a nyomasztás ezer apró momentuma mégiscsak az igazat állítják az NDK-ról. Ne többet, csak két lépést lépjünk hátra a "hitelesség" problémájától - és ne többre, csak két órára.
