Musicalmozi kell

Nem vagyok bolond, tudom, hogy nem a filmművészet csúcsa. De már háromszor láttam, és még háromszor egészen biztosan meg fogom nézni, szóval elég nehezen mondhatnám rá, hogy nem jó film. Magyarázkodhatnék, hogy csak azért, mert mindig jó kedvem lesz tőle, vagy hogy az ember nem nézheti következmények nélkül Meryl Streepet, egy idő után óhatatlanul bevonódik a történetbe, és nagyokat nyel, amíg azt hallgatja, hogy The winner takes it all.

Az is igaz, hogy annyira jó ez a műfaj, "mozical", és már öt év eltelt az utolsó igazi nagy siker, a Chicago óta. Nem mellékesen az egyik mellékszereplő ugyanaz a két filmben, ott Miss Sunshine, az újságírónő, itt meg a Dinamók együttesből a langaléta vokál, Christine Baranski, vicces nő, jó arcokat vág, dögös a hangja, és minden mozdulata számít, akár a haját igazgatja a kocsiban, akár még egy gyorsat kortyol a koktéljából, és úgy rohan lelki segélyt nyújtani. A mozimusicalt másképp nézi az ember, nem a történet számít, bár az viszonylag épkézláb, ám a valóság égi mása olyan égi, hogy nyugodtan tudnak énekelve beszélgetni a szerelmesek. A Mamma mia! specialitása, hogy a szereplők ABBA-számokkal társalognak, ami természetesen hihetetlen előny, hiszen nem kell a dalokat megszerettetni az emberekkel, az már megtörtént korábban. Lehetne hátrány is, és eleinte valóban az, kell húsz perc, amíg a néző megfeledkezik arról, hogy itt most alkalmazzák a slágereket, és olyan helyzeteket kell létrehozni, amelyekben el lehet énekelni a Money, money-t vagy a Chiquititát. Ez nem a film hibája, ugyanilyen volt az előadás az Arénában.

Aztán letelik a húsz perc, és megy minden magától. Illetve: ez is a Mamma mia! trükkje. Minden olyan, mintha magától menne benne, mintha itt olyan nagyon senki sem akarná a boldogságot, két popnagypapa örül, hogy a dalaikat még játszszák, színmű- és forgatókönyvíró meg rendező asszonyok pedig arra hajtanak, hogy megmutathassák, milyen sokat jelentenek nekik az ABBA-számok, és nyilván ez is igaz. Meg az is, hogy hihetetlenül jól építették föl ezt a sikert, játszották tíz évig színházban, utána megturnéztatták, és végül (vagy nem végül) jött a film. Amelyben éppen a világ legnagyobb moziszínésznője játszik, és mellé odaáll Stellan Skarsgard, újra nyársat nyel Colin Firth és Pierce Brosnan olyan sármos, mint még soha. De nemcsak sármos, és bár nem szeretném az összes poént lelőni, de azért hasig kigombolva, fantasztikus testszőrzettel megröhögtet mindenkit, és csodálatos, hogy erre is képes és hajlandó.

Legjobban mégis azért szeretem a Mamma mia!-t, mert közben én is rájöttem, milyen sokat jelentenek nekem ezek a dalok. Meg arra is, hogy milyen jók a számok, mert ahogy Amanda Seyfried énekli a stáblista alatt a Thank you for the musicot, egy szál zongora fölött, a szokásos ABBA-hangzás nélkül, az is elég meggyőző. Meg ahogy a szakítódalnak készült When all is said and done ellentétébe fordul, csak mert úgy is érvényes. Vagy az a legszebb ABBA-paradoxon, hogy vidáman énekelnek végtelenül szomorú dolgokról, és most a feliratoknak köszönhetően ez sem sikkad el. Speier Dávid énekelhető és rímes szöveget készített, sorai többnyire meglepően hűek az eredetihez, de még arra is volt figyelme, hogy lehetőleg a látvánnyal is harmonizáljanak. Szóval néhány hétig most nem leszek itthon, de nem tűntem el, csak a Mamma mia!-t nézem.