Nyár, vége van már a tábornak is, és mivel rég voltunk már Nyulival moziban, ő viszont imádja a lovakat (mindent tud róluk), gondoltam, megnézzük a Szilaj - a vad völgy paripája című rajzfilmet, amely egy fantasztikus musztángról mesél (rendezte: Kelly Asbury és Lorna Cook). Nem jött össze: Nyuli már tud olvasni, az asztalomon levő papírokból kiböngészte, hogy itt bizony gáz is lehet kedvenc állataival. Inkább elküldött "előnézőbe": majd ha, akkor ő is... Mit mondjak, félig igaza volt. Vadnyugat, vasútépítés, katonák, indiánok, igaz, minden fordítva, mint ahogy a történelemkönyvekben szokott lenni (piros pont), de akkor is. Szegény mént elkapják az emberek, be akarják törni, jó tíz percig kínozzák így-úgy, hogy kiderüljön: Szilajt nem lehet betörni. Szilaj a természet gyermeke, ha kell, repül, de nem hagyja magát: maga a szabadság. Értem én, dramaturgiailag meg kell szenvedni a felszabadult sóhajért: istenem, milyen szép a vad szabadság, meg az ember, ha szabad. (Állatfilmek mindig az emberről szólnak, ha nem tudnád... )
Az benne a fura, hogy bár naiv, meg olykor tényleg durva, mégis van benne valami (rebellis) tanulság. Először is az emberektől nem sok jót várhatsz, főképp az egyenruhásoktól (katonák, vasutasok, ellenőrök stb.). A jenkik kíméletlenül nyomják vissza az indiánokat (itt ugyan nem ölik őket, de mégis...), minek következtében a filmben egy dakota fiú lesz a legkedvesebb emberfia (ők mondják, ez itt nem politikai idézet). Összebarátkoznak a sráccal, aztán mikor menekülni kell, Szilaj neki megengedi, hogy felüljön rá, és ezzel megmenti a fiú életét, együtt játsszák az elnyomott szabadságot, a lázadást, meg az ősi Vadnyugat győzelmét. És végül itt a vasút. Egészen fura, hogy egy gyerekmesében látni az amerikai indusztrializálódás másik oldalát is, a rémséget: mibe került a vasút átvezetése az egykor érintetlen természeten. S mibe került emberileg (állatilag) a civilizáció gyors terjedése Nyugaton.
Hát persze ezt csak én látom bele, mert Nyuli nem ül mellettem, nem is mesélek neki ilyesmiről, csak arról, hogy Szilaj megszökik a seregből, és hogy az óriás mozdonyt a hegyen keresztül kell cipelni (lovakkal, emberekkel). Így elmesélve meghallgatja, majd kiderül, bírja-e moziban.
És persze a musztángszerelem. Szilaj beleszeret egy szép, foltos kancába. Jön a líra, énekelnek is benne technikailag ügyesen jelezve: együtt vannak, boldogok, zene fortissimo, az ég kék, sasmadár örvendezik a felhők alatt. Azt akarom mondani, hogy bár a mozi bejelentette, hogy a lovak szemszögéből meséli el a Vadnyugat történetét, itt azért több van ennél, az ember-állat viszony az állatok javára billen: rendesebbek, nekik kell szurkolnunk, a civilizáció rémes, a jenkik kegyetlenek, az emberek szemetek. Mintha kritika lenne: miért pont gyerekfilmben? Azért díjazom.
Hagyományos rajzfilm. Úgy értem, hogy a DreamWorks stúdió nem ment bele a digitális utcába, nem komputer-animációval dobta fel a sztorit: ha mindenki azt csinálja, akkor ők mások. (Tudod, ez az a műhely, amely alternatív stúdióként indult, Jeffrey Katzenberg és társai vezetésével.) A rajznak még van varázsa, ha elvadul, az sem olyan "kemény", mint a komputeres őrületek. Bár van belőle egypár. (Vízesésbe zuhannak, víz alatt úsznak, két fennsík között repülnek stb. - hadd legyen fantáziája a gyereknek.) E lágyabb tónushoz tartozik, hogy a végére az amerikaiak, ha nem is szeretik, de tisztelik az indiánokat, de mindenekelőtt: hogy tombol a természet szépsége. Mondhatnám, "zöld" moziban vagyunk. Nem baj, sőt. Csak kicsit túl, mint mindig.
Nem olyan eposzi, mint amilyen az Oroszlánkirály volt, de ebben a kánikulában elmegy, és talán Nyulit is meg tudom győzni, hogy nem kell félni, ha balhé van a vásznon, mert duplán is kárpótolják. (A gyerekek ordítoztak a nézőtéren, mikor Szilaj jól kibabrált a jenkikkel: nekik tetszett...) Csak már látom, hogy majd el kell vele menni lovazni Kemencére - a kis tanya -, ahol kedvenc pacija lakik. Nyár van. (Forgalmazza az UIP-Duna Film)
