[img id=456091 instance=1 align=left img]Kiss Tibi, a Quimby frontembere, nemrég jelentette meg Neonradír című könyvét, amely az énekes-dalszerző képzőművészeti munkáiból nyújt különleges válogatást, némi szöveggel fűszerezve. 

Megkerestük a népszerű rockzenészt, hogy ezúttal képzőművészi pályafutásáról faggassuk és megnézzük, milyen viszonyban áll egymással művészi pályáján a zene, a költészet és a képzőművészet.

Hétköznap délután, Kosztolányi Dezső tér. A kávézóba egyszerű fiatalember sétál be. Leül velem szemben, kávét kér és beszélni kezd, olyan hangnemben, mintha már régóta haverok volnánk. Hihetetlenül kedves és közvetlen. Ha nem ismernénk őt, fel sem tűnne, hogy ő az egyik legsikeresebb hazai rockzenekar első embere. Kiss Tibi szerencsére nem változott: ma is mindenféle sztárallűr nélkül képes beszélni magáról és a pályafutásáról.

Hogyan született meg a könyv, honnan jött az ötlete? Egyáltalán, mit kell tudnunk róla?

Eredetileg nem volt szó könyvről. Próbáltam archiválni a régi dolgaimat, és azt vettem észre, hogy néhány régi CD, amiken a képeimet tárolom, nem működik, vagyis egy csomó minden elveszni látszott. Mivel ezeket a képeket nem tudtam pótolni máshogyan, elmentem egy fotós haveromhoz, aki segített nekem előhívni őket. 

Elkezdtük archiválni a munkáimat, először csak a magam számára, viszont ahogy bővült az anyag és előkerültek a régi grafikák meg festmények, a fényképész cimborám vetette fel, hogy ebből könyvet kellene csinálni, mert szerinte ez az anyag egy komplett, izgalmas, mesélős történetté áll össze.

Később összeültünk egy grafikus barátommal és elkezdtük megformálni. Először nem voltam elégedett vele, nem láttam értelmét annak, hogy így önállóan megjelentessem ezeket a műveket, ezért elkezdtem a képek mellé írni egy szürreális mesét. Közben arra is rájöttem, hogy nem vagyok író.  Aztán hol megtorpanva, hol meg belelkesedve kezdett összeállni egy olyan anyag, ami mégis érdemesnek tűnt egy kiadásra.

Végül jött az ötlet, hogy egy kicsit naplószerű, enyhén önéletrajzi ihletettségű, patchworkos, eklektikus vonalat adjunk neki. Olyan könyvet akartunk létrehozni, amivel még nem találkoztunk a  piacon, nem volt hozzá viszonyítási alapunk. A képeket kiegészítettük szövegtöredékekkel, Livius barátom emlékeivel, így olyan formája lett, mintha a verbális rész lenne az illusztrációja a képeskönyvnek.

Lényegében ez a könyv azok számára izgalmas, akik kíváncsiak rám, akik szeretnének egy kicsit belebújni a fejébe ennek a fiúnak, és megnézni, hogy milyen látomásai vannak, vagy az élete során milyen hatások érték.

Tehát ez egy önéletrajz?

Igen, van egy ilyen vonal is benne, de egyik műfaj sem domborodik ki annyira erősen, hogy egyértelműen ráhúzhatnánk. Hanem mindegyikből van egy kis szelet, ami végigvonul a könyvön, három erős alkotórészre bontható. Nem is tudnám megmondani pontosan, hogy milyen a stílusa.

[img id=456092 instance=1 align=left img]Ha jól tudom, te eredetileg képzőművész szerettél volna lenni. Hogyan változott és alakult a képzőművészi és rockzenészi személyiséged az évek során?

Igen, valóban képzőművésznek készültem, és számomra is kicsit észrevétlenül alakultak és folytak egymásba a különböző műfajok. Már a gimnáziumban zenélgettem, de a Képzőre jelentkeztem, vagyis meggyőződésem volt, hogy festő, vagy grafikus leszek. Aztán valamikor a főiskola idején már gyakorlatilag ugyanannyit foglalkoztam mindkettővel: napközben a műteremben festettem, hetente többször pedig esténként klubokban játszottunk.

Miután lediplomáztam, döntéshelyzetbe kerültem, a kérdés az volt, mi legyen a képzőművészettel. De addigra olyan sok koncertet adtunk már és annyira beindult a zenekar, hogy a Quimby és a muzsika került előtérbe. Túllendültem a dolgon, hiszen lekötötte az időmet a zene.

Én ezt amúgy sem feketén-fehéren fogom fel, hanem inkább árnyalatokat látok, hiszen ha úgy vesszük, a rockzene is részben performansz jellegű. Az előadás, a hangulat, a vetítés, a fények, a színpadkép köthető akár konkrét képzőművészeti műfajokhoz is. Nem szűntem meg képzőművésznek lenni, utána is rajzolgattam-festegettem, de hobbi maradt, a muzsika vette át a főszerepet. Ez a mai napig szimultán tevékenység az életemben, a rockzene hangosabb műfaj, de sem fejben, sem szívben nem szűnt meg létezni a vizuális érdeklődésem.

De nincs benned szomorúság, amiért kevesebb időd jut a festésre?

Attól függ, hogyan gondolok rá. Ha sokáig nem nyúlok vászonhoz, előfordul, hogy azt mondom magamban, de jó lenne telefröcskölni festékkel egy felületet és molyolni kicsit a matériával. De ha mindig így gondolkodnék, akkor állandó elégedetlenségben és hiányérzetben kellene élnem. Inkább azt mondom, hogy ez a sokféleség kiad együtt egy nagy Egészet.

Nyilván sokkal jobb festő lehetnék, ha az időm nagy részét a képzőművészetre fókuszálnám, hiszen hivatásszerűen csak teljes szívvel-lélekkel lehet dolgozni. Viszont annyira jó muzsikálni és feltekerni az erősítőket, beletépni egy torzított akkordba, hogy ha egész nap egy műteremben ülnék és kreálnám az óriási alkotásokat az örökkévalóságnak, akkor meg az lenne a bajom, hogy basszus, jó lenne végre begerjeszteni a gitárt.

Vagyis el kell fogadni belül, hogy ez van. Nem lehet mindent csinálni egyszerre. Mindkettőt nagyon szeretem, és még van egy csomó dolog, amit imádok, de az embernek nincs mindenre ideje. Inkább hálával gondolok erre a kettősségre vagy sokféleségre.

Másrészt az is lehet, hogy a két műfaj épp egymást tartja életben. Nem tudjuk, mi lenne, ha az egyik eltűnne. Lehet, hogy az egyik nélkül már komoly válságba kerültem volna. Egy rockzenekarnak, amelynek állandóan jelen kell lennei egy ilyen kis piacon, néha jót tesz egy kis levegőzés, és a mi csapatunkban mindenki foglalkozik valami mással is az anyazenekaron kívül.

Ha kizárólag a zenekart építenénk, akkor talán még izmosabb lenne a Quimby, de az is lehet, hogy már feloszlottunk volna, mert ezek a kis lélegzetvételek hiányoznának.

[img id=456096 instance=1 align=left img]Ha a zenekarral épp aktív-kreatív időszakban vagyunk és dalokat írunk intenzíven, akkor mellette nem szoktam nagy gondolatokat követelő festményeket csinálni. Ha viszont csak koncertezünk és nem az agyam kreatív zónáit pumpálom éppen, akkor bele tudok merülni a festésbe a zene mellett. 

Persze ehhez tehetség is szükséges és Te abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy több műfajhoz is van tehetséged.

Hát végül is állítólag a tehetség hosszú távú figyelem. A tehetség fogalma is talán kissé túl van misztifikálva. Nyilván kell hozzá érzékenység, empátia, meg egy csomó minden, de ha valakit egy adott tevékenység ösztönösen le tud kötni, legyen az írás, vagy zene, festés, színjátszás vagy építészet, akkor szorgalmat kell tenni mellé, időt kell hozzá teremteni és akkor működhet.

Mennyire vagy része a képzőművész szakmának? Vannak-e kiállításaid, tudnak-e rólad, ismerik-e a képeidet?

Nem igazán veszek részt a kortárs képzőművészeti folyamatokban, egyszerűen azért, mert a főiskola után más területen szocializálódtam,  az undergorund zenében. Ott szövődtek a kapcsolataim, ott ismertem meg embereket, a technikai körülményeket. Bizonyos dolgokat persze tudok, de nagyon sok mindenről fingom sincs. Néha összejön egy-egy kiállítás, de nagyon ritkán. Mondjuk öt évente. Nemsokára megint szeretnék majd, ha létrejön egy jó anyag, de ez időigényes. Szerencsére megvan az a luxus, hogy nem vagyok rákényszerítve semmire. Még képeket sem kell eladnom.

Sok képzőművész irigyelne emiatt.

Igazából nincs miért irigykedni, én inkább azt mondanám, hogy szerencsésnek tekintem magam, mert van két tevékenység is, amivel tudok foglalkozni: a zene és a képzőművészet. Annak idején tök természetesnek tűnt, hogy ebből a kettőből fogok megélni, eszembe sem jutott, hogy munkahelyet keressek. Most már így utólag tudom, hogy ez egyáltalán nem volt ennyire kézenfekvő, sok szerencse is kellett hozzá.

Meg az is, hogy az embernek igénytelenebb legyen az életvitele. Mert azért harminc éves korunk körül minket a környezetünk egyáltalán nem irigyelt. Aki jobban ismert, pontosan tudta, hogy nulla forint bevétel mellett küszködünk iszonyú ricsajokban és bűzökben, majd reggel nyolckor érünk haza holtfáradtan. Sokan meg is mosolyogtak minket, és arra voltak kíváncsiak, meddig bírjuk majd.

Ma pedig az egyik legsikeresebb zenekar vagytok.

Kitartó, megszállott elmebetegek voltunk és annak idején fel sem tűnt nekünk, hogy ilyenek vagyunk.

A zene és képzőművészet mellett belekóstoltál a színházba is, a Janne Teller könyvéből készült Semmi című darab most megy a Budapest Bábszínházban és a zenéjét te szerezted. 

Igen, Janne Teller könyve, a Semmi, amit annak idején Dániában betiltottak, aztán meg kötelezővé tették, nagyon izgalmas, nagyon mai, de egyben örök történet is. Amikor megkerestek a bábszínháztól, hogy szerezzek hozzá zenét, épp időszűkében voltam, ezért támadt az ötlet, hogy a már meglévő dalokat használjuk, kicsit csiszolgatva és újraformálva rakjuk belőlük össze a zenét.

Ez a darab kicsit pszicho-thriller, Terry Gilliam vagy Tim Burton szürreális világát idéző elemekkel. Részt vettem a próbákon, segítettem összerakni a muzsikát, és végül nagyon szimpatikus előadás jött létre, ahol a bábszínészek muzsikálnak, miközben persze irgalmatlanul jól báboznak. Elképesztően érdekes darab, érdemes megnézni, bár nem feltétlenül gyerekeknek ajánlanám, nekik talán kicsit ijesztő, inkább kiskamaszoknak. Felnőttként engem is megmozgatott érzelmileg.

Azt szokták mondani, hogy te nemcsak zenész és képzőművész, hanem költő is vagy. Mi a véleményed erről? A Quimby dalszövegeit tényleg lehet költészetnek nevezni? 

[img id=456093 instance=1 align=left img]Ez a felvetés nagyon megtisztelő – volna. Magát a költészet szót például kifejezetten szeretem, mert szerintem a legjobb szó az alkotásra. Lenyúlta ugyan az irodalom, de igazság szerint bármilyen műfajra lehet alkalmazni. 

Ilyen tekintetben akár lehetnék is költő, de hagyományos értelemben nem érzem magam annak. Nekem sohasem volt erős íráskészségem. A családunkban inkább apukám volt ilyen, ő tényleg költő, író ember, néha rémisztő is volt látni, ahogy pattognak a verslábak a fejében.

Nálam a zene hozta be az írást. Engem az a folyamat izgatott, ahogy a zenére ráépül, ahogy megszületik a szöveg, ahogy a strófák és a hangok hatnak egymásra. A szöveg és a zene kohéziója érdekelt. 

A vers önálló, kerek műegész. A dalszöveg viszont a zenével együtt lesz teljes. Ha pedig túlságosan sokat akar a szöveg, akkor nem marad a zenének elég hely.

Nálam majdnem mindig együtt teremtődik a zene és a szöveg. Nagyon ritka, hogy a szöveg mellé nem indul be dallam. Tehát én dalszövegírónak tartom magam, nem költőnek. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek a szövegeimben költői motívumok. De szerintem nem is követelmény a rockzenében, hogy lírai elemekben bővelkedjen, a lényeg, hogy frappáns legyen, passzoljon a zenéhez. Az már más kérdés, hogy én ezekkel a kicsit elszállt asszociációkkal sűrítek és szórakoztatom is magam.

Mégis, nem érzed úgy, mintha mostanában a Quimby töltené be az intellektuális rockzenekar szerepét?

A mainstream területén kevésbé, de az underground és az alternatív zenében szerintem ez az intellektuális vonal mindig is létezett, tőlük nem idegen a mélyebb jelentést hordozó dalszöveg, ők mindig is többet szerettek volna elérni a verbalitással. Ráadásul azok a figurák és alkotók, akiket szeretek, mondjuk Leonard Cohen, Tom Waits, Lou Reed vagy Bob Dylan, baromi jó szövegekkel büszkélkedhetnek.

De amikor mi elkezdtünk zenélni és szöveget írni, elsősorban arra törekedtünk, hogy a szöveg ne rontsa el a zenét. A muzsika ugyanis olyan megfoghatatlan világ, úgy tud érzelmeket kelteni és vibrálni, hogy nem mindegy, mit mondasz mellé. Össze tud törni a zene, elillanhat a varázsa, ha rossz a szöveg. Ezt is meg kellett tanulnunk. De nem szabad misztifikálni ezt sem, hiszen nem volt nemesebb gesztus a dalszövegeink mögött, csak annyi, hogy ne rontsa el a zenét.

Elhangzott az a szó, hogy mainstream. Ti már a mainstream részei vagytok?

Úgy gondolom, szellemiségében megmaradt underground csapatnak a zenekar, hiszen a mainstream nem engedheti meg magának a kísérletezést, ott kipróbált dolgokat csinálnak, épp ezért kicsit unalmas. Az underground néha talán kicsit torz, nem olyan szép és pofás, viszont van benne tűz és izgalom, megtapasztalható az új értékek születésének a varázsa. Mi ebben a szellemben alkotunk, és ebben a tekintetben underground zenekar vagyunk.

A népszerűség terén a mainstreamhez lehet sorolni a zenekart, de az már egy másik dolog. Hiszen nagyon sok underground jelenség vált végül mainstreammé, gondoljunk például a Nirvánára, a U2-ra, vagy a Red Hot Chili-re. Előfordul, hogy valamiért utat talál egy ilyenfajta zene a nagyközönséghez. Erre mi sem gondoltunk kezdetben és ma már magunkat is figyelmeztetni kell, hogy tényleg ilyen népszerű csapat vagyunk. Őszintén szólva, ezt a mai napig nem igazán hisszük el. Hiszen mi most is közel ugyanazok az egyszerű srácok vagyunk, akik húsz éve indultak a zenei pályán.

Angol nyelvű zenéket is csináltatok korábban, Amerikában is jártál, nem gondoltál arra, hogy külföldön is szerencsét próbáljatok? Miért nem sikerül nekünk a kiugrás a nemzetközi piacra? Csak a nyelvi korlátok miatt?

[img id=81908 instance=1 align=left img]Ahhoz, hogy a nemzetközi piacra gondoljunk, kint kellett volna maradnunk külföldön, Amerikában. De amikor a kilencvenes években New Yorkban tartózkodtunk, épp ellenkezőleg, azt terveztük, hogy hazatérünk magyar dalokat írni.

Meg lehetne próbálni egy kis energiát pumpálni a magyar könnyűzenébe, ahogy erre rájöttek például a franciák és a skandinávok a nyolcvanas-kilencvenes években. Van hozzá itt is tehetség, talaj, szellemi tőke, sok művész képes lenne megállni a helyét külföldön. 

Általában Magyarországon sajnos szőnyeg alá söprik ezt a műfajt is, még a saját házunk táján sem törődünk vele igazán, pedig a könnyűzenének vitathatatlan hatása van a társadalomra és nem mellesleg az egyik legnagyobb befizető a kultúrkasszába.

Vannak műfajok persze, például a dzsessz vagy a népzene, ahol akadnak sikerek, hiszen itt a a szöveg kevésbé számít, nincsenek éles nyelvi határok. De a rockzene külföldi piacosításához már egy komolyabb kultúrpolitikai látomás kellene.

Mi magunk is játszunk külföldön, de sokszor falakba ütközünk, tripla annyi meló magyar zenekarként szervezni és helytállni odakint. Nyilván sok itthon a baj, nincs pénz, sürgetőbb rendbetenni az egészségügyet vagy az oktatást, nem is arról van szó, hogy támogatásra várunk, hiszen a rockzene végül is önfenntartó. De talán a lehetőséget vagy az infrastruktúrát érdemes volna megteremteni ahhoz, hogy elindulhassunk ebbe az irányba.

A magyar kultúrából lehetne egy valamilyen szintű euro- vagy világkompatibilis jelenlétet kovácsolni, de amíg úgy gondoljuk, hogy mi a fociban leszünk nagyok, addig biztosan nem fog sikerülni. Egy vonat sem tud menni sínek nélkül. Nálunk az utazók megvannak, csak az út hiányzik. 

(Az énekes-dalszerzőről látható portrékat az interjú szerzője készítette)