Mi történik, ha egy sikeres festő hirtelen úgy dönt, hogy mindenáron eladónő akar lenni a helyi áruházban? És mit szól ehhez a felesége, akinek a döntés ugyan lendít a saját karrierjén, de nyilvánvalóan tönkreteszi a házasságukat? És hány Oscart kaphat egy ilyen film?
A művészek bohém figurák, merész dolgokat mondanak és csinálnak, szeretnek túllépni a határokon, sejtetik velünk a filmek és néha maga az élet is. Nyilván az sem véletlen, hogy a címbéli dán „lány” is egy festő, egy fess fiatalember, kinek melankolikus tájképei igen kelendőek, még valamikor az 1920-as években, és akinek van egy szép felesége, szintén festői ambíciókkal. Einar és Gerda szeretik egymást, ám a férfinek van egy női énje, amelyet felébreszt egy ártatlan játék – mivel a feleség modellje nem ér rá, neki kell női ruhában modellt állnia egy festmény befejezéséhez. Innentől kezdve egyre gyakoribbak a beöltözések, és a női én teljesen felszínre tör, Lilinek nevezteti magát, és a legszívesebben megszabadulna a férfi testtől – amire ekkor már folynak orvosi kísérletek. Tom Hooper (A király beszéde) egyszerre próbál egyfajta korai LMBT hőstörténetet elmondani és elmesélni egy rendkívül személyes drámát, előbbit kevesebb, utóbbit több sikerrel.
Hogy milyen lehet nőnek lenni, azt egy férfi nem tudhatja – vágyhat rá, hogy olyan lehet, elképzelheti, utánozhatja, amit lát, később beletanulhat, de először biztosan csak valami ügyetlen utánzásra lesz képes. A filmbéli Einarból lett Lili sűrű szempilla rezgetéssel, haja folyamatos babrálásával, egyszerre zavart és kihívó mosolyával szintén borzasztó suta jelenség – mi más lehetne szegény? -, de pont ez a sutaság az, ami Eddie Redmayne fantasztikus alakítása ellenére is kialakít egyfajta távolságot a néző és a főhős között, és itt veszik el a dráma nagyrésze. És ott, hogy a feleséggel is törődnünk kell, miközben semmit sem tudunk meg a rengeteg áldozatot vállaló nőről. A filmbéli Gerda szép, vidám, tehetséges és önzetlen nő, egy földre szállt angyal, aki mindvégig kitart tőle egyre jobban távolodó férje mellett – csak azt nem tudjuk meg, miért? A valódi Gerda nyilvánosan leszbikus volt, nyílt házasságban élt férjével, akire egy idő után inkább mint barátnőként vagy nővérként tekintett, majd egy szélhámos olasz katonatiszthez vonzódott, aki tönkre is tette, mindezt még Einer/Lili halála előtt. És igen, ez egy film, itt másként vannak a dolgok, ahogy Darth Vader sem valós személy és valójában az időutazás sem lehetséges (még!), de a lóláb mégiscsak kilóg. Emiatt is nehézkes Alicia Vikander alakítása, amiért ugyan Oscarra jelölték, de kissé bizarr módon a legjobb női mellékszereplő kategóriában, mondván, ott több esélye lehet, és ez így is van, noha, és ezt le is mérték, ő tölti a legtöbb időt a vásznon. Vikander, aki még a Titanic Filmfesztiválon tűnt fel Tiszta című, még svéd munkájával, és akit Ex 
Machina gyönyörű robotnőjeként láthattunk nemrég, tisztességes, de csak jó alakítást nyújt, szemben a nővé átváltozó Eddie Redmayne-nel. Redmayne-t androgün alkatával, filigrán vonásaival, hófehér bőrével és hatalmas szájával az Isten is ilyen szerepekre teremtette, és ha tavaly nem nyert volna A mindenség elméletével, ezért az alakításért is Oscart kapna.
Hogy miért foglalkoztunk annyit a két főhőssel és a két főszereplő alakításával? Mert A dán lány csak erről a két alakításról szól, illetve a gyönyörű jelmezekről és látványról – ebben a két kategóriában komoly Oscar-esélyes a film -, ami egy festőkről szóló filmben azért mégiscsak alapkövetelmény. Persze lelke is van az egésznek, csakhogy a főhős életét felmondani szándékozó történet rengeteg az érzelmeket magukat is inkább afféle törékeny, de mutogatnivaló műtárgyként kezeli, nem valós dolgokként. Így marad az összes érintett legjobb szándéka ellenére is szegény dán „lány” maga is vitrinbe való esetlen csodabogár.
És egy kis érdekesség a végére: bizonyos ponton a film főszerepét Nicole Kidman játszotta volna, csakhogy nem a női, hanem a férfi főszerepet, Einar Wegenert, és ő lett volna a film producere, sőt, a rendezésen is elgondolkodott, filmbeli partnere pedig Charlize Theron lett volna.
Értékelés: 10/6
Kinek ajánljuk? Akik fogékonyak az érzelemdús, „törékeny” történetekre és toleránsak a legfurcsább főhősökkel szemben – és a főszereplő nem csupán a női énje miatt furcsa, és persze azoknak is mindenképpen ajánljuk, akik komolyan veszik az Oscar-versenyt, és szeretnék tudni, melyik mű miért igazán esélyes.
