Lehet, hogy Quentin Tarantino egyike a legnagyobb Quentin Tarantino-rajongóknak, és lehet, hogy emiatt alkalmasint képes borzalmas filmeket készíteni - de hogy még mindig tudja azt is, hogyan kell megrendezni egy átkozottul jó filmet, az biztos. Halálbiztos.

Az "örök videótékás" Quentin Tarantino évtizede csiszolgatott forgatókönyve az előzetes híresztelések ellenére nem remake-je Enzo G. Castellari 1978-as háborús spagettijének, csak az (akkor még helyesen írt) angol címet kölcsönözte tőle. Sőt, ezúttal a sokak ellenszenvét kiváltó "intertextualitás" is kevésbé jellemző a filmre - persze már a főcím is vagy öt zsáner jellemző tipográfiáit mixeli, na meg egyes karakterek nevei is hommáge-ok némely elfeledett vagy soha nem ismert film-közeli személyek előtt, most mégis kevesebb a filmtörténeti utalás, mint Tarantino többi filmjében. Sőt, még a történetvezetés is lineáris (eltekintve egy-két kisebb kitérőtől): a százötvenhárom perces film jó háromnegyede lassan, de semmiképpen sem unalmasan taglalja egy merénylet előkészületeit, viszonylag kevés mellékszállal és (az utolsó fél órát leszámítva) épp ilyen kevés meglepetéssel.

A merényletet a Becstelen brigantyk, az amerikai hadsereg kilenc zsidó katonája készül végrehajtani a teljes náci vezérkar ellen. A brigantyknak ezen kívül egyetlen feladata van: úgy fojtani meg, verni agyon, koncolni fel a háború alatt minél több nácit, hogy a németek maguk alá csináljanak félelmükben. Mindez persze még szinte semmi: a hadnagy, az apacs származású Aldo Raine fejenként száz skalpot ír elő (a szó legszorosabb értelmében), az egy-egy, hírvivőnek meghagyott túlélőnek pedig személyesen vés horogkeresztet a homlokába - hogy a későbbi békeidőkben is egyértelmű legyen a szerepe a háborúban. Őrült kiindulás komolyan tálalva - csak tarantinósan!

A filmidő tehát komótosan telik, egy jelenetnek csak akkor lehet vége, ha már mindenkiből kifogyott a szufla, és az utolsó szóig elmondott mindent, amit el lehetett. És bár Tarantino ilyen téren - láttuk már - át tud esni a ló túloldalára, ezúttal épp ez adja a film erejét. A feszültség egyfolytában növekszik, ám az öt fejezetből (mert persze fejezetekre van osztva a film) négyben nem éri el a csúcspontot, s minduntalan azt érezni, már közel a forráspont - de csak nem jön el mégsem. Hasonlóképp a direkt poénokat is viszonylag szűk marékkal adagolja Tarantino (bár azok piszkosul jók) - aztán mindezek miatt a film vége, az igazi zúzás, a filmtörténet egyik legpofátlanabb, legerősebb, leghatásosabb és egyben (a maga módján) a leghumorosabb történelemhamisítása tízszeres erővel robban, mert tíz felől ér össze benne tíz kisütetlen feszültségforrás, és a poénok is itt csúcsosodnak ki igazán. Ugyanakkor a Becstelen brigantyk a rendkívül sok robbanó- és lőszer ellenére sem megy el az akciófilmek csúcsjeleneteinek irányába: még itt is jelen vannak a sötét poénok, a karakterek sajátos jellemvonásai - és minden, ami eddig is jó volt a filmben.

A karakterek pedig olyanok, amit tíz évnyi forgatókönyv-csiszolástól várni lehet, néha annál is jobbak. Brad Pitt brillíroz Aldo Raine hadnagy aránylag kicsi, de - egy híján - az összes többinél emlékezetesebb szerepében: apacs, vagy egészen egyszerűen csak útszéli tájszólása és nyelvhasználata feledhetetlen, a beképzelt bunkóságot a céltudatossággal és egyfajta ösztönös humorral vegyítő stílusa pedig két és fél órán át izgalmas tud maradni. Őt is felülmúlja viszont Christoph Waltz Hans Landa ezredes, a Zsidóvadász szerepében. Sok filmből ismert karakter az övé: az a rosszfiú, aki tíz percig tud úgy beszélni, hogy közben másodpercenként változik a véleményünk arról, vajon tisztában van-e már mindazzal, ami után nyomoz, és csak a feszültséget szítja, vagy valóban azt a szerepet játssza, amit talán mégis őszinte szavai sugallnak. Ez a karakter olyan egyébként, mint az egész film: előbb rengeteg beszéd, benne ezernyi fontos apróság és hangulatváltás, majd a halálos végkifejlet. Waltz pedig uralja a vásznat, és sokkal többet hoz ki karakteréből, mint az várható lenne. De a Becstelen brigantykban szinte minden nevet fel lehetne sorolni: legalább tíz főszereplőt, azaz legalább tíz jól kidolgozott (ha nem is feltétlenül eredeti) és következetesen végigvitt jellemet látunk Diane Krugertől Mélanie Laurentig vagy Til Schweigerig, s Tarantinónak ráadásul tökéletesen sikerült mindegyikhez idomítani mérföldes monológjait és dialógusait, így azok nem csak Tarantino-ízűek, de van mögöttük egy valódi karakter is.

A jelenetek pedig - csakúgy, mint a mesteri dramaturgia - végtelenül kidolgozottak, négy nyelven zajlanak sokszor ennyi akcentussal, a poénok pedig pihentségük mellett is ütnek, akár egy momentumról (például a Hitler dicsérete hallatán sírva fakadó Goebbelsről), akár egy abszurd helyzetről (az egyik szoba sarkában a zongora mellett csak mellesleg ottfelejtett Churchillről) van szó. A szokatlanul nagy mértékű brutalitás sem öncélú, inkább az említett abszurditás szolgálatában áll: a témáról folyton elsütött poénok vagy a durvaság mellékessége annyira nem illenek a képek naturalizmusához, hogy lehetetlenné teszik azok komolyan vételét.

Nem tudom, lehetséges-e kiköszörülni azt a csorbát, amit Tarantino a Kill Bill-lel, annak is főleg második részével okozott. Akár lehetséges, akár nem, a Becstelen brigantykkal mindenesetre megtett mindent, ami csak tőle tellett.