A visszatérő elképesztő film, és meg lehet kérdőjelezni a rendező számos döntését – kicsit lejjebb meg is tesszük -, lehet csámcsogni a műmedvén vagy Leonardo DiCaprio jóltápláltságán, de olyan zsigeri élményt kevesen tudnak létrehozni a vásznon, mint Alejandro González Inárritu. A megtörtént, és természetesen némileg kiszínezett történet önmagában is elég izgalmas, de Inárritu az egésznek ad egyfajta filozofikus, sőt, költői színezetet a túlélni akarásról, az elpusztíthatatlan akaratról és a kapzsiságról. Az 1820-as évek elején járunk a Missouri feltérképezetlen határvidékén, ahol olyan indián törzsek leselkednek minden fa mögött, akikről a kedves olvasó talán sosem hallott – például az arikarák és a paunik -, és ezen a vidéken vár egy prémvadász expedíció. Már az első percekben vad támadás éri a csapatot, a túlélők pedig úgy döntenek, a vadvidéken átvágva rázzák le üldözőiket, ám nyomkeresőjüket, Hugh Glasst egy anyamedve támadja meg, a súlyosan sebesült, cafatokra tépett, járni is képtelen férfit pedig az ápolására hátrahagyott társai magára hagyják, de ő csak azért sem hal meg. 200 mérföldet tesz meg csúszva-mászva, a folyón sodródva, gyakran döghúson élve, mire a legközelebbi településhez ér, ahol aztán rögtön bosszút állna azokon, akik cserben hagyták. 

Ilyen filmet láttunk is már, meg nem is. Elvileg szokványos indiános filmről van szó, még az elöltöltős flinták és prémsapkás férfiak korából. Azt láttuk már, miként csatáznak ezek a férfiak a rézbőrűekkel, olvasnak nyomot, élnek túl megpróbáltatásokat, és az amerikai filmeknek amúgy is állandó eleme a főhős elpusztíthatatlansága – egy-két golyó, végtagtörés és a jéghideg víz mit sem árthat neki -, de nem ebben a formában és ebben a sűrűségben. A DiCaprio által játszott Glass sokkal inkább a vadon embere, mint a civilizációé, megtudjuk, hogy egy ideig az indiánok között élt, sőt vele tart félvér fia is, szinte delíriumos állapotban megölt felesége lebeg előtte, és így küzd a túlélésért. Igen, bosszút is akar állni, de ez nem egy klasszikus bosszúfilm, pontosabban csak a végén válik azzá, hiszen van egy gonosz is, a hazug, kapzsi prémvadász, a félig megskalpolt Tom Hardy képében, ám sok idő telik el, míg őt utolérjük, és ez az idő és út az, ami fontossá és értékessé teszi A visszatérőt. A csak természetes fénnyel dolgozó Emmanuel Lubezki képei – mert a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) után az operatőri bravúr már-már kötelező – lebilincselőek, akárcsak Ryuichi Sakamoto és Carsten Nicolai zenéje, az egész határvidék atmoszférája és az indiánok sorsa. Ilyen szempontból a film Jim Jarmusch Halott emberével (1995) rokonítható, csak ez erőszakosabb, feszesebb, és ezért nagyobb a kontraszt is a gyönyörűen megkomponált lírai jelenetekkel.

Már az első percek rohanva felvett csatajelenete is torokszorító, és onnantól csak ritkán pihen meg a film, és talán ennek köszönhető, hogy Leonardo DiCaprio itt inkább fizikai teljesítményre kényszerül – egyszerűen nincs ideje mélyebb alakításra, bár így is hiteles és hihetetlen erőt sugároz -, szemben a kevesebb játékidejével jobban gazdálkodó, vicsorgóan gonosz Tom Hardyval. Ehhez képest zavaró a túlontúl akciófilmes lezárás, részben mert még tovább néztük volna a főhős küzdelmét a túlélésért, és van, amikor szemet bántó a digitálisan mozgatott állatok – nem a medve, mások – jelenléte, Leo pedig tényleg túlságosan jóltáplált erre a szerepre, de ezek inkább csak lábjegyzetek egy hihetetlenül nehéz körülmények között, rendkívüli odaadással és emberfeletti elszántsággal elkészített, lenyűgöző alkotás mellé. Nem véletlen az a három Golden Globe-díj és a tizenkét Oscar-jelölés!

Értékelés: 9

Kinek ajánljuk? A hazai Leonardo DiCaprio rajongótábornak, a vadnyugati történetek kedvelőinek, azoknak, akiket mindig is érdekelt a néprajz vagy az amerikai történelem korai szakasza. Medvevédők messziről kerüljék a filmet – az a szegény anyamedve bocsai védelmében támad és veszíti el életét.