Egy feketeparókás, visszafogott hölgy tipeg végig céltalanul Madrid utcáin. Egy buszra vár, egy mosolyra, egy történésre. Valamire. Mintha Javier Rebollo játékfilmjében Emma Bovary kétségbeesett kiútkeresésének lennénk újra tanúi.
Legtöbbünk feltehetően szembesült már azzal a kellemetlen szituációval, amikor a lekésett busz vagy gép és a következő járat indulása közötti időt mindenfajta értelmes időtöltési lehetőség híján kell eltöltenie. Ez a holtsáv különösen kietlen tud lenni, ha az ominózus várakozáskényszer az éjszaka kellős közepén, ráadásul egyedül ér minket, és a reggel 7-kor induló buszig egy örökkévalóságot kell végigszenvednünk. Az Asszony zongora nélkül kozmetikus anti-hősnője, Rosa (Carmen Machi) épp egy ilyen helyzetben találja magát, amikor töketlen és unalmas férjét, illetve eseménytelen, monoton, gyakorlatilag a lakásban töltött életét hátrahagyva felkerekedik, hogy elutazzon - bárhova. Ám a vágyott kaland nem adja olyan könnyen magát: a fekete parókában, magassarkúban és egy bőrönddel lavírozó hölgy a világ legszörnyűbb akadályával találja szembe magát: a bürokrácia útvesztőjével. Mintha minden összejátszana ellene: korábban a postán a lejárt személyije miatt nem vehette át az általa megrendelt terméket, nem tud taxit fogni, a buszpályaudvar pénztárosa az orra előtt rakja ki a "zárva"-táblát (nyitás reggel 7-kor), nem beszélve a faarcú eladónő körülményességéről és a biztonsági őrről, aki folyton folyvást megakadályozza, hogy rágyújtson.
Az eseménytelenség bürokráciával dúsított unalmát szerencsére megtöri a pályaudvaron Rosával szemben üldögélő, együgyű elektrotechnikus Rdek (Jan Budar), akinek mániája a készülékek javítása, és kapásból tudja, hogy milyen ételt hányadik hó hányadikán evett utoljára. Karaktere némileg hajaz az Esőember Raymondjára, érzékeny, védelemre szorul, ám őt nem éppen viszik: rengeteg pénzzel próbál megszökni Lengyelországba. A nő és a férfi groteszk kettőse szerencsére megakadályozza, hogy a csendekből és hiányokból táplálkozó film az unalmas kategóriába csapjon át. Rosában az anyai ösztön és a kétségbeesett vágy viaskodik, egy kis idő elteltével pedig rájövünk: nem csak ő segít a fiún, az egymásrautaltság kölcsönös. Az a bizonyos, a címben szereplő zongora abban a motelben bukkan fel, ahol a hajnalt tétován váró páros megszáll: Rosa a hallban botlik bele, és csak a keze nyomán hirtelen előtörő, majd épp olyan gyorsasággal elnémuló dallamból érezhetjük az elvágyódó nő muzsikára vágyó lelkének segélykiáltását. Zene helyett neki csak a folyamatosan zúgó füle maradt, amit az orvos javaslatára a rádióval és a tévével próbál meg elnyomni. A rendező remek arányérzékkel zúgatja a monoton, fülsiketítő műsorokat, míg végül arra vágyunk, inkább a csend beszéljen, még ha nem is szívesen halljuk, amit mond.
Mintha csak napjaink Bovarynéját látnánk: akinek még a szeretők és a nagyvilági élet ígérete helyett is csak egy lekésett busz, egy ügyefogyott fiú és az éjszakában való céltalan bolyongás jut. A kilátástalan, szürke lét alternatívájaként a paróka és a zongora csupán jelzésértékű utalás, az egyetlen dolog pedig, ami a film során változott - a hálószoba faláról leemelt festmény -, újra a helyére kerül. Ez az éjszaka mégis elindít valamit, ami talán egy Emma Bovary-énál szerencsésebb végkifejletet tartogat. Javier Rebollo filmje leplezetlen őszinteséggel mutatja meg a szomorú valóságot: azt az utat, amire sok nő csak vágyik, és azt, hogy nem elég erre az útra csupán rálépni, járni is tudni kell rajta.
