Azon nem is oly' kis számú honvédségkerülő mihaszna közé tartozom, akik addig koptatták az iskolapadokat, amíg meg nem szüntették Magyarországon a sorkatonaságot, így általában nem is tudom átérezni a bakatörténeteket, emlékek belőlem a nosztalgia mindent megszépítő bájával nem törnek elő, mert nincs miről. Azt azonban még én is tudom, hogy a harmincas-negyvenes évek Németországában a Hitlerjugendből kiöregedetteket továbbképző katonaiskola, a Napola Allenstein azért mégiscsak más tészta lehetett, mint mondjuk a záhonyi határőrség. A náci utánpótlásbázis az olyan szép száll árja legények ideológiai és fizikai felkészítését célozta, akikkel a Führer majd jól fenntartja a rendet az ő irgalmatlan nagy Harmadik Birodalmában, miután leigázták a fél világot Londontól Moszkváig.
Filmünk hőse, Max, akinek bár apja két hatalmas maflással díjazza az ötletet, miszerint beáll Napoláékhoz, a fiú az éj leple alatt elhagyja a szülői házat, és jelentkezik a bázison. Ahol azonban az élet egyáltalán nem olyan móka és kacagás, mint ahogy azt képzelte: itt látszik csak igazán, hogy a nácik nem vicceltek a szociáldarwinizmust illetően, s nem intézték ám el annyival, hogy a német az erős, ő fennmarad, és megsemmisíti a gyengét (aki nem német). Ellenben aki itt nem felel meg a követelményeknek, ha szőke, ha Jürgen, kivágják, mint a taknyot, a Führer seregében nincs helye nyápicoknak. Igazuk van, ha már háborúba megyünk, ne félig összeszerelt tankokat vigyünk magunkkal. Mert ahogy nézzük Dennis Gansel moziját, rájöhetünk, ezeket a gyerekeket valóban mint holmi harci eszközöket kezelik, rendszeresen tesztelve a szakítószilárdságukat, igyekezvén valódi vasemberekké edzeni őket, időnként ideológia-üzemanyaggal töltve fel lélekakkumulátorukat. A selejtet meg közben kihajítják. Max legjobb barátja sem az a kifejezett menetelő-karlengető, a német lélek manifesztációiból inkább Schiller és Goethe munkássága áll közelebb hozzá, mintsem mondjuk Odoaker germán vezéré, hiába azonban, ha apja tipikus habzó szájú náci, aki berakta az elitképzőbe a gyereket, mielőtt az annyit mondott volna, weltmeisterschaft. Max és e szerencsétlen sorsú fiú barátsága segít átvészelni kettejüknek a megpróbáltatásokat, ám a tragédia mindvégig benne lóg a levegőben.
Azért van némi komikuma annak, hogy a legutóbb a Csajok a csúcson című félkegyelmű tini-erotika-vígjátékot rendező Dennis Gansel átnyergelt a harcmezőkre, némiképp megnehezítve ezzel a közönség dolgát, jelesül, hogy komolyan vegyék a filmjét, noha a téma van olyan fajsúlyos, hogy ne legyintsünk rá reflexből. A német filmgyártás nem először, és nem utoljára (hogy is ne, amikor ilyen jól tejelnek) vág bele az ország múltjának önmarcangoló feltárásába, s bár létezik a témában jobb és rosszabb alkotás is, mint a jelen tárgyalt, jelenleg ezt kell szeretni. Töri-fakultáción még jól jöhet.
