Vannak ugyebár a szexuális természetű, brutalitásból fakadó gyilkosságok, melyek csúnya dolgok, és a mozihősök gyakorta szembesülnek vele. A mozihős tipikus próbája egy kéjgyilkosság. Lehet izgulni, állja-e a srác.
Az egyetemi ifjúság elég rég dajdajozott kávéházakban, lett is akkor földindulás abból, jó nagy, de hol van az már. Ma, bár elengedték neki a tandíjat, de az ösztöndíj kevés, dolgozni kényszerül a nyomorult. S mert nincs felvétel egy brókercégnél sem, hát beáll éjjeliőrnek valahová. Az élelmesebbje a pálinkagyárba, a hülyébbje a hullaházba. Ami azt illeti, ebből is lesz bonyodalom, ha nem is forradalom és szabadságharc.
A hullaházban nagy a csend és a hideg, néha kimarad az áram. És ott az a sok hulla, temetetlen tetemek. Közben az univerzitáson eseménytelenül peregnek a percek, katalógus katalógust követ, az előadások ásíttatóak. Kéne kezdeményezni egy jó kis sorozatgyilkosságot, s követelni, hogy a hullaházban az éjjeliőröknek is vezessék be a darabbért meg a szolgálati rádiótelefont.
A sorozatgyilkosság a moziban hamar valósággá válik, így a tettest íziben keresni kell, különben hogyan is mehetnénk haza.
Napjaink divatos műfaja az úgynevezett tinihorror. Fiatalok rettegnek benne a sarkon eléjük ugró rémtől, ez jó, mert velük izgul a néző is. Az izgalom, ha nem tárgyiasul, akkor felszabadít, megkönnyebbülünk általa. Könnyebbülünk, könnyebbülünk, aztán végképp könnyűnek találtatunk. Ez a nagy cél, de a súlytalanságtól még messze vagyunk.