Gustave otthona egy Párizs melletti helyes kertváros, nem Idaho. Gus Van Sant hősével, a fiatalon narkó-túladagolásban elhunyt River Phoenix alakítása által kult-figurává vált Mike-al (Otthonom, Idaho, rendezte: Gus Van Sant, 1991) annyiban hasonlítanak, hogy mindketten narkolepsziásak. Hiperérzékeny idegrendszerük úgy védekezik az őket érő stresszes helyzetek ellen, hogy egy egyszerű "alvás!" parancsot küld szervezetüknek, minek következtében rendre lebólintják azt, ami éppen előttük van, legyen az egy bevásárlóközpont zsúfolásig tömött polcai között szlalomozó targonca műszerfala, egy tál chilisbab, vagy akár a csókra vágyó szerelmes kedves.
Miként Gus Van Sant filmje Shakespeare Falstaffjára, úgy hajaz a fiatal francia rendezőpáros, Tristan Aurouet és Gilles Lellouche filmje (Narco) az Otthonom, Idaho-ra, ami távolról sem azt jelenti, hogy művük egy nagy nyúlás. Összemosolygás, továbbgondolás inkább. Ahogy jazzzenészek dobálóznak egymás között zenei témákkal, úgy vannak ők is ezzel. A Narco főszereplője, Gustave, mint Gus. A Van Sant. Legjobb barátja, Lenny Barr, akit Benoit Poelvoorde, korunk tán legzseniálisabb európai komikusa alakít, ugyan inkább a Motörhead gitárosára, Lemmyre hasonlít, nem pedig a lányos arcú Keanu Reeves-re, ám pálfordulásuk hasonló mértékű. Ő pedig csupán Jean-Claude Van Damme-ra akar hasonlítani, mivel ő is karatés. Pedig, mint Harry herceg a Falstaffban, és Scott az Otthonom, Idaho-ban, ő is megtagadja legjobb barátját, elveszi nőjét, pénzét, életét. Egy igazi hős, mint pl. Van Damme a Dupla dinamitban, nem tenne ilyet. Csóválja is a fejét a belga terpeszkirály a film végén, személyesen.
A Narco egy szuverén, egyéni hangú alkotás, amely tartogat meglepetéseket a nézők számára. Az első képkockák akciófilmet sejtetnek, de ne meneküljön senki! Rövidesen átvált vígjátékba, hogy aztán némi "értelmiségi nyavalygás" után mindenki megkapja azt, ami jár neki. Nem részletezem, minek a film sztoriját elmesélni.
A film témája a hősmítosz. Az a kétdimenziós hős, amelyet a képregények mutatnak fel olvasóiknak, amelyek az amerikai akciófilmek végén fogják vértől csatakosan hónuk alá az iszonyú öldöklésben megmentett gyermeket/pihegőn alélt leányzót/kiskutyát, s közben tépetten, de magasan lobog a csillagsávos zászló, és rázendít Michael Bolton. Gus, az álomkóros srác, akit Guillame Canet alakít, és akit folyamatosan Carter doktornak (Noah Wyle, magyar hangja Alföldi Róbert) látok, szóval, Gus képregényrajzoló, nem is akármilyen. Képregényeiben azt a hőst rajzolja meg, akivé betegsége közvetlen folyományaként, álmaiban válik. Legjobb barátja, Lenny is egy fura álomvilágban él. Két sörözés közt, pontosabban állandó sörözés közben ütött-kopott lakókocsijában ő egy valóságos hősnek, egy igazi karatézó kobrának hiszi magát. Nem titok, nem az, minthogy Gustave hőse, Klopp is csak a képregény lapjain az.
A Narco rokonszenves vígjáték arról a frusztrációról, amit a tömegmédia sulykol a mai modern társadalmak átlagpolgárára. Hajtani, taposni kell, hogy legyél valaki, hogy legyél sikeres. Hogy sztár legyél, hogy hős legyél. Tévé képernyőjén hemzsegnek megasztárok, minden filmben ötször menti meg a Földet a mindig készenlétben álló ügyeletes hős. Egy álmos kertvárosban, vagy a lakótelepen azonban nincs szükség a hősökre. Senki nem lesz különb a többinél, ha hetente egyszer részegen felborogatja a kukákat, ha kéthetente elveri az asszonyt, ha 60-al hajt a 30-as táblánál. Bár, ki lehet próbálni a fűnyírást, 35 fokban, tűző napon, ha már hősiesség.
Hogy a Narcora fognak-e emlékezni 15 év múlva, mint az Otthonom, Idaho-ra, azt nem tudom, annyi azonban biztos, hogy elsőfilmes rendezőktől ritkán látni ilyen érett, okos humorú alkotást. Néhol ugyan döccen egyet, néhol meghökkent hangulati váltásaival, de nincs különösebb baj - Poelvoorde pedig zseni.
