Hogy a mozi nem csupán üres szórakozás, de segít eligazodni a világ fontos dolgaiban is, az - így, 100 év után - immár több mint nyilvánvaló. Különösen ezekben a napokban. Itt van például aktuális főbajunk, hogy hová is menjünk nyaralni? Oda, ahova legutóbb (pontosabban: az előző részben). Csak a teljesség igénye nélkül: Indy negyedik kalandja távoli, túl is egzotikus kontinensekre, a csúfosan elbukó Hulk újbóli színrelépése a tengerentúlra, a Múmia ki tudja, hányadik eljövetele pedig egyenesen a múltba repít. Akkor miért ne mehetnénk akár mesebeli vidékekre is? Narniába ismét. Bolyongjunk megint evilági lényektől (muglik, telmarinok, emberek stb.) erősen alulpopulált világokban! Ahol most is a szokott gyermekfantasy-recept szerint zajlanak az események: az eddig is pompásan bevált mitikus szörnyetegek, gonosz uzurpátorok és az ütemesen adagolt ármánykodások adják a kíséretet a nagy dumás beszélő állatkáknak (bájosak és ártatlanok, mint rég). Nos, nem ok nélkül tűnhet mindez lerágott csontnak, pláne még a táj is ismerős, Új-Zéland moziban oly festői szépségű vidéke. Bár a Narnia (hétkötetes) alapanyaga régebben íródott, vizuálisan mégis úgy tűnik, hogy mindent a szomszédoktól, nevezetesen Középföldéről és Roxfortból nyúltak le a megfeneklett fantáziájú látványtervezői.
Ám ha pusztán önmagával vetjük össze, nem lehet okunk panaszra. Az Eragon(ok) és Arany iránytű(k) közé ékelődő Narnia-folytatás az elődjénél ütősebbre, jóval epikusabbra és tagadhatatlan szerencsénkre kicsit komorabbra is sikeredett.
