Hányszor ültük már végig a dr. Jekyll és Mr. Hyde történet különféle variánsait? Annak a figurának históriáját, akiben két ember lakik (egy jó meg egy rossz), és hol az egyik, hol a másik kerül benne uralomra. Sokszor, többnyire leplezett unalommal. Most Tom Shadyac rendező ezt a sémát csomagolja a Bölcsek kövére című burleszkjébe. Egy profnak két élete van: az egyikben dagadt, zseniális (és félszeg) feltaláló, a másikban vágyai megtestesülése: csinos, nőcsábász fickó, az, akit - most tessék fogódzkodni! - génkutatásaival maga állít elő laboratóriumában. Vagyis van neki egy pár főzet valami DNS-változtató készítménye, amitől a dagiból izmos, rámenős manus lesz. Igaz, csak pár órára, és ebből persze mindig balhé lesz...
Most látom, hogy ez így leírva egy másik film, mert amit én láttam, az olyan ócska, ízléstelen és főképp poénjafosztott, hogy alig bírtam helyemen maradni: két vacsorán át szellentenek, halálra cikizik a moletteket, anyáznak és még piros zakót is hordanak. Nem sorolom. Csak azon gondolkodtam, hogy ez így nagyon megy, de mi lenne, ha mindezt nem feketékkel adnák elő, hanem fehérekkel? Azok többsége is el van hízva, olykor tán azok is anyáznak, sőt csajoznak is, szóval, ha így lenne, akkor mindennek más lenne a jelentése. Itt viszont csak a feketék kövérek, csak ők zabálnak, böfögnek, ők nem tudnak viselkedni az asztalnál, de hát ezt a filmet ők csinálták magukról, nincs itt semmi diszkrimináció. Csak gettóhumor.
De elhessegetem ezeket a tojásfejű ötleteket, és azzal vigasztalom magam, hogy végre látok egy komputeranimációs mozit. Eddie Murphy ugyanis - a számítógépes technológia segítségével - jó pár szerepet játszik: ő domborítja a dagadt professzort, majd nyílt színen alakul át kövérből sovánnyá és fordítva, előbb a keze dagad, aztán a lába folyik, mint annak a plasztilin mesefigurának a tévében. De ő a farzenész család minden tagja, nagymamától apán át anyáig. Mit nem tud a technika? Más kérdés, hogy ez az Eddie fiú nekem valahogy túl lármás, akár suttog, akár vigyorog, akár ordít - elviselhetetlen. Pár éve kitalálta magát. (Beverly Hills-i zsaru), aztán erre a sikersémára addig tett rá újabb és újabb lapáttal, amíg ki nem kötött a végbélhumornál. És mit tesz isten, mégis kevesen pörgetik nála jobban a pénztárgépeket a világ mozijaiban.
Persze azért itt is van pedagógiai üzenet: az embernek el kell fogadnia magát, úgy ahogy van, és akkor minden rendbe jön. Itt például a túlméretezett prof megkapja girnyó barátnőjét, tanszéke a sok-sok szponzorsuskát - persze csak azután, hogy belátta: úgy, jó, ahogy van. Mit fognak ehhez szólni a fitness-szalonok, testszobrász géptermek főnökei, a csodaszerek készítői és a többi testkultúrás? De a rendező is érzi, hogy ez így túl egyszerű volna: ezért azután, miközben a mozi ezt a filozófiát kalapálja a néző fejébe, hülyét csinál a testesebb szereplőkből is, vagyis megmarad az agártestű amerikai ideálnál. Legfeljebb úgy tesz, mintha... Hát így kell ezt csinálni, itt mindenki igazolva érezheti magát, és vajon nem erre jó egy igazi burleszk? Hogy egy kicsit undorítóra sikerült, na bumm, legalább több nézője lesz. A mai világban úgyis csak a bevétel a minőség mércéje.
