Mindenkinek van egy trükkje, az egyébként nem túl találékony John Singleton például nagyon tud autókat filmezni. Ki sem hűltek még a főcím előttre eső holttestek, de a volán mögött máris hőst avatunk: Mark Wahlberg, kedvenc mélynövésű igazságosztónk olyan méltósággal autózik be a nehéz életű mozihéroszoknak fenntartott Detroitba, hogy rögvest tudjuk: a lelke mélyén jóérzésű, családcentrikus gazemberrel van dolgunk.
Filmünk - műfaját tekintve bosszúállós családi megmozdulás - legjobb pillanatai azok, amikor az anyjuk gyilkosai után nyomozó örökbe fogadott óriás csemeték különböző sebességi fokozatokban közlekednek. Singletonnál még egy parkolás is kész örömünnep, kár, hogy a pénzünkért nem bámulhatjuk zavartalanul a betonpadkákhoz Marvin Gaye-re odagördülő verdákat. Mivel ez egy családi vacsorákkal, gengszterekkel és korrupt rendőrökkel tarkított bosszútörténet, kénytelenek vagyunk némi időt a volántól távol, valósnak látszó szereplők között eltölteni, akikről azonban hamar kiderül, hogy nem sokkal élethűbbek, mint a hidegre tett szentasszony csillogó műfogsora. Ehhez képest kifejezetten üdítőnek hat maga a táj, még ha a fagyos Detroitot némi romantikus lepusztultságfílingért mutogatni már Tarantinótól és Soderberghtől sem számított kifejezetten eredeti húzásnak. Detroit, a keménykötésű város: lehasznált díszlet persze, valami utcaszagot azért mégiscsak hozzátesz ehhez az álmacsó pankrációhoz.
Singleton hosszú utat tett meg a gettóéletet feltáró Sötét vidék óta: mostanság leginkább úgy fest, mint Rejtő hülye arisztokratája, aki az igazi Trebitsch útmutatásai alapján indult az alvilág keresésére.
