Négy

Ilja Krzsanovszkijnak a kultikus író, Vlagyimir Szorokin forgatókönyvéből készült filmjének nyitójelenetében a kamera egy bárpultnál pihen. A bárpult mögött három ismeretlen, egy nő és két férfi, unottan indul a beszélgetés. Mivel egyikről sem tudunk semmit, az is lehet, hogy mind hazudnak. Klónozásról beszélgetnek meg hasonló különös dolgokról.
Aztán egy húsüzembe látogatunk. Majd egyszer csak fogja magát a film és minden további magyarázat nélkül elfelejt mindent, ami korábban történt és csak a nőre figyel. Ő lesz a főszereplő innentől kezdve a történetben, mi pedig eddigre már jól megtanultuk, hogy ne kérdezzünk semmit.
A 4 ugyanis igazi formabontó bravúr, de nem csak szerkezetileg, a maga gyönyörű aránytalanságában játszik el a nézői elvárásokkal. Nyelvet ölt ránk tematikájában, dialógusaiban és végkifejletében - ha van ilyenje ugye, hiszen a vég az az indításhoz képest vég...

Én nem sokat tudok a mai Oroszországról, tudni a 4 után sem tudok sokkal-sokkal többet, de nem is gondolnám, hogy a film valamiféle célzatos, szép kerek mondatokban megfogalmazható társadalomkritika akarna lenni, inkább zsigerileg mond és hat is. Akárcsak a második-harmadik harmada, innentől kezdve ugyanis kiszakad addigi közegéből, a meg nem nevezett nagyvárosból és kegyetlenül ránk szabadítja az orosz vidéket, annak is a legzavarbaejtőbb szegmensét.

Szóval ide vándorol ki a főszereplő lány, aki testvére halálhírére érkezik megannyi öregasszonyhoz látogatóba. A kis közösség túlélésének záloga az az abszurd munka, melynek végterméke megszámlálhatatlan szögön lógó baba: az asszonyok kenyérbábot csinálnak, de nem akárhogy: megrágják és úgy formázzák alapanyagát. A halotti tor itt fékevesztett dorbézolásba torkollik, egy orosz nőnek meg kéne tudnia inni egy liter vodkát, mondja az egyik banya, meg is isszák, kézzel-lábbal esznek, mi meg már nagyon, nagyon régen nézzük ezt és kényelmetlenségi érzésünk helyébe/mellé egyszer csak az lép, hogy mégiscsak tud valamit ez a film. Ami, zárom soraimat egy bölcsész huszárvágással, csak épp ez így igaz: ugyanúgy túl van a megfogalmazhatón, mint az első jelenet miértje (amit most nem mesélek el, egy kaján félmosollyal).