A katona az nem szepegő, lecsúszott zoknis kisgyerek. Öl. Butít is persze, de ez a vicc már oly ásatag, őt meg szegényt butítják sokan. Elöljárók meg mindenféle doktrínák. Engedelmeskedik nyomorult vakon, célja egyebek mellett az ellenséges erők élőerejének megsemmisítése. Parancsra cselekszik, jobb sorsra oly érdemes fiú. Otthon aggódik érte a kedves, a mama becsinált nokedlit csinál hecsedlivel, ha jő az eltáv ideje. Esténként stokizik, surranóban dől a vaságyra, alva várja, hogy benyomják az egyfokot.
Tudja a szegény katona, hogy egyszer jön egy ellenséges katona, ha máshonnan nem, a rossz oldalról, aki majd nála is katonásabbnak bizonyul, az sem lehetetlen, hogy orvul.
Vagy ha nem, hát kikezdik gonosz felettesei. Beleküldik a biztos halálba, de előtte két hétre beosztják konyhamunkásnak, fókáztatják hosszú éjeken át, zsilettel tisztíttatják vele a szürke linóleumot.
Akkor a katona szövetségeseket keres, akikkel együtt húzott surranót, akiket nem szívatott meg, pedig de hányszor tehette volna. Ha senki nem akad, még mindig ott az ellenség, akiről bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy ártatlan, sőt jó az istenadta.
A katona ilyenkor nem habozik, a fölmosás már a múlté, akivel szembekerül, azt már felmosni sem lehet. Vége lesz, mint a botnak.
Mi is ebben bízhatunk. A katona című dolgozat azon egészen kitűnő filmek csoportjába tartozik, melyek egyszer véget érnek.
Egy kilencvenkilences hosszúságú centivel kell a moziba menni, és percenként dolgozni. Észre se vesszük, úgy elszáll a szolgálat.
