Nekem többet kell dolgoznom

Varga Gabriella a Vígszínházban volt gyakorlaton, főiskola után pedig a Bárkára szerződött. Játszott a Cseresznyéskertben, a Titanic vízirevüben, a Világvevőben, a Versekkel kártyázó szép hölgyekben, az Amalfi hercegnőben, a Kék, kék, kékben, a Hat szereplő szerzőt keres-ben, a Fogadó a Nagykátyúhoz-ban, az Ilja prófétában. A most bemutatott Három nővérben Irina. És már próbálja Rómeó és Júliát, amiben a párja - újra - Balázs Zoltán lesz.


- Miben volt más Catalina Buzoianu-val dolgozni, mint egy magyar rendezővel (kérdezem ezt úgy, hogy tudom, a magyar rendezők is különböznek egymástól)?

- Nem dolgoztam túl sok rendezővel még, de azt hiszem, abban más volt Catalina, hogy mindenkihez volt türelme és figyelme, még a legkisebb szerepet játszó stúdióshoz is. Nálunk szokás munka közben a színészt a földbe döngölni. Azokban a helyzetekben, amikor nem azt csináltuk, amit szeretett volna látni, akkor határozottan megmondta, hogy nem, ez nem az, és látható volt rajta a feszültség, de akkor is kedves volt velünk. Nagyon kíváncsian nézte a színészeket, azt figyelte, hogy milyen úton jutnak el oda, ahova ő kérte. Többször áradozva dicsért, amihez egyáltalán nem vagyunk hozzászokva. Azt hiszem, minden magyar színész meglepődne, ha a rendező a harmadik héten az egekig dicsérné. Ez biztosan kivételes Catalinában. Így volt ez a Pirandellónál is, amit ő már egyszer megrendezett otthon. Elhozta kazettán, és akkor úgy voltunk vele, hogy jól van, biztos megcsinálta, de mit mutogatja nekünk? Aztán inkább az derült ki, hogy imádta azokat a színészeket, de idővel elfogadott minket is, így nem ragaszkodott ahhoz, ami benne élt abból az előadásból. És egyre jobban éreztük, hogy szereti ezt az előadást is - abban a pillanatban, amikor elkészült, talán sokkal jobban, mint az "eredetit". Nagyon erősen kötődik az előadásához érzelmileg, talán ezért sem mindegy, hogy a legkisebb szereplő hogy van, és mit csinál. Nagyon pontos instrukciókat adott - nem mondatokhoz, vagy jelenetekhez, hanem a négy felvonáson keresztül a szerepek irányát szabta meg. Bizonyos pontokhoz kellett eljutni a felvonásokon belül, de ezen túl nem szólt bele, hogy például egyes mondatokkal mit kezdek: azt nekem kellett megoldanom. Ő a színházi hatásokkal, a színpadi képekkel szabadabban és bátrabban bánik, mint általában nálunk szokás. A magyar színházban talán jobban a földön jár az előadás, általában jobban foglalkozik a mondatokkal, a szöveggel közvetlenül, és nyilván ez nagy erénye a magyar színháznak. Aki látta Catalina előadását, tudja, miről beszélek, mert nála újra és újra álomképszerű víziók jelennek meg a színpadon. Biztos voltak és lesznek nézők, akiknek ez nem tetszik. Catalina 63 éves és nagyon nyitott, ezért nem volt meglepő, hogy szellemeket lát a történet mögött, mert ő most is közel áll azokhoz, akiket elvesztett, neki nincsenek annyira távol a halottjai, azt hiszem. Szárnyaló a fantáziája, és időnként olyan költői instrukciókat adott, hogy tényleg más kapuk is megnyíltak tőle az emberben - mi sem csak az értelmünkkel dolgoztunk egy idő után. És gondolom, hogy a színháznak ez is a feladata, hogy ne csak gondolkoztasson, hanem megnyissa az ember lelkét - a nézőét is.

- Dolgoztál a másik vendégrendezővel, Tim Caroll-lal is. A Versekkel kártyázó szép hölgyek sem volt szokásos magyar színházi darab, milyenek voltak a próbái?

- Azok sem voltak szokásosak... Egyszer elolvastuk, aztán egész próbaidőszak alatt játszottunk a helyzetekkel és én egyre rémültebben vártam, hogy mikor kezdünk próbálni. Tim, persze elmagyarázta, miért így csináljuk, de bennem teljes káosz volt, ébren éltem át a "színész rémálmát", hogy mindjárt előadás van, és fogalmam sincs, mi a dolgom. Aztán az Amalfi hercegnőt teljesen máshogy próbálta, nagyon tanulságos volt, abban éreztem, hogy sokat dolgozom, ezért nyugodtabb voltam.

- Te akkor vagy biztos magadban, ha tudod, hogy sokat dolgoztál?

- Igen, ebben hiszek. De félek, ebből valami görcsösség is adódik, ami előfordul, hogy a színpadon is látszik. Mégis úgy gondolom, én olyan alkat vagyok, hogy nekem többet kell dolgoznom.

- Miért?

- Nem tudom, valahogy ezt tapasztaltam, és ezzel függ össze az is, hogy nem akartam a Vígszínházban maradni. Ott abban a nagy épületben a sok ember között elveszettnek éreztem magam.

- Pedig egy "nézett" előadásban játszottál főszerepet.

- De én nem éreztem jól magam. Próbáltam teljesíteni azt az egyébként óriási feladatot, amit kaptam, de nem sikerült, sehol se voltam.

- Ezek szerint nem kedvelted azt a Vihart. Milyen előadásokat szeretsz egyébként?

- Nem szeretem, ha egy előadás provokálni akarja a nézőket, kiforgatni, rossz erőket felszabadítani, mert akkor a legtöbb néző önvédelemből falat húz, majd hazamegy és elfelejti a dolog érdemi részét, csak a forma marad meg neki. Ellenben egy előadás, ami olyan tükröt tart, amibe az ember hajlandó belenézni, sokkal jobban bele tud avatkozni az életébe. Rám így hatott Ascher Tamás Vágy című előadása, amiben semmi botrány nem volt, a történet olyan volt, ami akárkivel megtörténhet, és ez felkavaróbb, mint valami nagyon erőszakos, brutális, amihez semmi közöm nincs.

- Szóval inkább a Bárkára szerződtél.

- A Bárka barátságosabbnak tűnt a pesti színházakhoz képest, és nekem most is így tűnik. Mindegyik kollégámat kedvelem, és kivételes tehetségnek tartom, ezért nagyszerű velük dolgozni.

- Ez nagyon Irinásan hangzik.

- Lehet, nekem nagyon a szívem csücske ez a darab. Már amikor a főiskolán ebből vizsgáztunk, akkor is nagyon szerettem, és most is... de most így a bemutató után, nem is tudom, hogy bevalljam-e, van valami hiányérzetem magammal szemben, valahogy érzelmileg még nem tudtam megtelíteni, azt hiszem, vannak pontok, ahol színészkedem, ahol nincs meg a kapcsolatom a szereppel. Ez olyan szerep, ami minden pontjában személyes, erősen hat, és én nagyon sok hasonlóságot látok a saját életemmel.