Dunaveczki Leona és Máj Krisztina, a Vakrepülés Színtársulat tagjai

A mi százszor feltett kérdéseink nekik nem kérdések, mégis mérhetetlen türelemmel válaszolgatnak. Kiderül, a türelem is csak nekünk az, részükről őszinte kíváncsiság századszorra is.
Dunaveczki Leona: Nem szabad egy látótól elvárni olyat, amit nem tanítottak neki. Én mindig mondom, hogy elnézést, ne a botos kezem fogja meg.

Máj Krisztina: Lehet, hogy először otthagy valamit az útban vagy nem jól segít, aki nem tudja, hogy kell velünk bánni. Nekünk kell megtanítani, hogyan tud hasznosan segíteni. Ha éreztetnénk, hogy nem jól segít, akkor máskor nem mer megszólítani. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, a többiek miatt sem. A segítésnek van egy másik terhes formája, az elkényeztető. Van egy jó mondat: Tegyünk meg mindent érte, de ne tegyünk meg semmit helyette. Ez a lényeg.

Magyar Narancs: A teljes önállóság lenne a cél?

DL: Muszáj másokra támaszkodnunk, de amennyire lehet, ki kell szélesíteni a határainkat, hogy az egész életteret be tudjuk járni, nem szabad előre leszűkíteni a lehetőségeket.

MK: Azért nem jó kockáztatni a kudarcot. Olyasmire nem szabad vállalkozni, ami úgysem menne. Nem azért, mert én nem vagyok képes rá, hanem mert azt vakon egyszerűen nem lehet megcsinálni. Lehet hallani szenzációhajhász esetekről, például, hogy egy vak fest...

DL: Ez igen rossz példa volt, Kriszta, mert vasárnap készítettem egy rajzot, épp nálam van. Régen nagyon szerettem rajzolni, szerettem a színeket.

MN: Ezek szerint gyerekként még láttál.

DL: Nem túl sokat, mert gyengénlátó voltam, tizenhárom éves koromig vannak látós élményeim. Addig azért írni, olvasni, közlekedni tudtam, most már csak halványan látom a fényeket. Régóta romlik a látásom, lassan, nagyon lassan, olyan, mintha nem is történne semmi. Azt mondták, hogy egy-két év a teljes vakságig, annál, úgy látszik, tovább tart.

MN: Hogyan készül akkor egy kép?

DL: Szerencsére találtunk kellően rossz minőségű zsírkrétát, jó érdesen rajzol, ezért érzem, hol van már befestve, hol nincs. Olyan rajzot csinálok, ahol a színek egymásba folynak, csak satírozni kell. Esetleg meg tudom mutatni. Most elárultam magam, de általában nem mondom meg előre, hogy az enyém, mert fennáll a veszélye, hogy azt mondják: szép, ahhoz képest, hogy nem lát...

MN: Ezerféle színű, naplementének látom, hegyekkel a közepén. A te fejedben milyen ez a kép?

DL: Nem látom, mit csináltam, csak sötétebb meg világosabb foltokban, de képzeletben összerakom. Tudom, milyen színeket használtam, mert elkülönítve tartom a krétákat. Van, aki víznek nézi, van, aki sivatagnak vagy földnek. Én mezőt akartam, és azt gondoltam, ha kékkel rámegyek a sárgára, az zöld lesz, de végül állítólag kék lett, mert a kék erősebben fogott, mindegy.

MN: Kriszta, neked furcsa, hogy Leona fest?

MK: Nem, mivel régről vannak vizuális élményei. Én sosem láttam naplementét, azt nem mondom, hogy sosem fogok, ki tudja... Úgymond született vak vagyok, bár nem vakon születtem, tipikus inkubátoros történet. Azért van képzetem mindenről. Nekem nem a látvány okoz meghittség- vagy nyugalomérzést, hanem az, ha olyan ember mellett állok, aki nézi a lemenő napot. Nyilván valami nagyon patetikus dolog lehet. Annyi előnyöm van a teljes vakokkal szemben, hogy fényt látok; ha azt mondják, sötét vagy világos, legalább azt értem.

DL: Várj csak, nemrég kaptam ajándékba ezt az üveglapot, ezen keresztül, ha a fénybe tartom, látok piros fényt és sárgát, próbáld ki.

MK: Színeket úgyse látok.

DL: Hátha... Próbáld ki!

MK: Rá van karcolva valami...

MN: Egy virág van ráfestve.

DL: Kicsit átlátszó, de más fénnyel. Váltogasd! Vedd el a szemedtől, meg rakd vissza!

MK: A fény erősebb, ha elveszem, így meg gyengébb, de ez minden. Nem, nem megy, tessék.

MN: Kriszta, szép a fülbevalód. Milyen ékszereket, ruhákat hordasz szívesen?

MK: Attól még, hogy én nem látok senkit, engem látnak. Olyan színt nem vagyok hajlandó felvenni, amitől idegenkedem, például ilyen a lila, a rózsaszín. Valahogy hangzásukban nem szimpatikusak. Soha nem vásárolnék egyedül - mondd, Leona, ha nincs igazam - mert még rám sóznak valamit, meg fogalmam sincs róla, hogy mi áll jól. Amúgy csak annak lehet hinni, aki kérdezés nélkül mondja, hogy valami jól néz ki. Az emberek vannak olyan óvatosak, hogy a dicséretet osztogatják, de ha valami nem tetszik, inkább hallgatnak. Abból tudom, hogy azt nem kellene felvenni.

MN: Odafigyelsz rá, hogy menjen egymáshoz a nadrág, a pulóver?

MK: Persze. Megjegyzem, hogy melyikre mondták, hogy kék, sötétkék, ha több egyforma anyagú van, azt minden alkalommal meg kell kérdezni vagy külön kell tartani.

MN: Most milyen ruhában vagy?

MK: Fekete a cipőm, a nadrágom is egészen sötét, majdnem fekete, aztán egy nagyon mélykék pulcsi, szórt mintával.

MN: Feketének mondtam volna, de tényleg sötétkék közelről.

MK: Tudom, mindenki feketének nézi.

DL: Az én cipőm fekete, a nadrágom is, a pólóm... hát, csíkos, de hogy milyen csík, azt már elfelejtettem. Nem szeretek túl nőies lenni, inkább sportosat hordok az utcán is, meg amikor biciklizek.

MN: Hogyan?

DL: Szeretek, persze nem egyedül. A vőlegényem látó, kettőnk közül mégis én vagyok a csavargósabb. Egyszer volt egy szerelmem, aki szintén nem lát, ő kirándult meg vonatozott folyton, ha akkor nem szoktat rá, ma nem merek sehova egyedül menni.

MN: A színdarabotok eléri a célját? Megtudhatjuk, milyen az élet látás nélkül?

DL: Ez inkább csak egy modell, mert a vak nem sötétet lát, hanem semmit. De valahogy imitálni kellett.

MK: Tőlem gyakran kérdezik: hogyan vagytok képesek tévét nézni? Talán erre ad választ a darab. Megmutatja, hogyan lehet következtetni a külvilágra, úgy átélni valamit, hogy a vizualitás ki van kapcsolva. Ami amúgy szerintem nagyon sok energiát elvesz az embertől. Érdekes, hogy a nézők mire használják, ami felszabadul. Mondják, hogy befelé fordulnak, elkezdenek magukra figyelni. A szem nem minden. Ott van még az orr, a fül, a kéz.

MN: Ott voltam a bemutatón, és bizony igen küzdelmes este volt.

DL: Ezért kell a próbasötétség, aki azt bírja, maradhat. Látó barátaim játékból el szokták kérni a botot az utcán, becsukják a szemüket, de három percig bírják, aztán kinyitják. Itt hiába.

MN: Sötétben próbáltatok?

DL: Addig nem, amíg a rendező és a segítője betanították a darabot, hiszen ők látók. Először csak a szemét kötöttük be a próbaközönségnek, de azon át lehetett látni, meg zavarta szegényeket. Aztán nem tudtuk megoldani, hogy teljes sötétség legyen, folyton újabb fényforrások kerültek elő. Először a nagyokat tüntettük el, ablak, ajtó, de még mindig szivárgott innen-onnan. Le kellett ragasztani a villanykapcsolót is, mert ha véletlenül valaki műsor közben hozzáér, tönkreteszi az egészet.

MN: Nem csak színésznek kell lennetek, a nézőket is segítitek tájékozódni. Azt gondolnánk, ehhez legalább tizenöt résztvevő kell.

MK: Hatan csinálunk mindent, ott vagyunk a nézőtéren is. Nemcsak a szöveget kellett betanulnunk, azt is, hogy mikor hol kell lennünk, és hogy a többiek éppen melyik pontján vannak a teremnek.

MN: Számomra a legzavaróbb az volt, hogy idegen emberek váratlanul hozzám érnek.

MK: Egyszer segített valaki az utcán, megkérdezte, hogy megfoghatja-e a karom. Szabadkozott, hogy azért kérdezi, nehogy molesztálásnak vegyem. Mondtam, hogy meglehetősen nehezen tudna másképp segíteni, a póráz jelenleg nincs nálam. Ezzel azt akarom mondani, hogy nekünk mást jelent az érintés, arckifejezéseket is helyettesít. De oda kell figyelni, ha látóval beszélünk, mert lehet, hogy neki az ilyen szoros kontaktus már sok. Szokták kérdezni, nem akarom-e megfogni az arcukat, hogy tudjam, milyen a külsejük. Leona, neked nem mondják?

DL: Szokták.

MK: De ez nem jó gondolat, nekünk az arc nem sokat jelent. A kéz többet mond, nincs két egyforma. Az arcokat látni biztosan egészen más, mint érinteni, mert érintésre alig különböznek. Ha hozzányúlok valaki bőréhez, attól nem tudom meg, milyenek a vonásai. A hang, az illat fontosabb, az iskolámban például felismernek a diákok az illatomról.

DL: Amilyen erős ez a parfüm...

MN: Nagyon pontos a szervezés, de elég egy kis zavar, hogy a néző elveszítse a türelmét. Van tervetek válsághelyzetre?

MK: Akinek épp nincs jelenése, az sem pihen, hanem kéznél van, csak szólni kell. Voltak is már ketten, akik ki akartak menni. Bárkit ki tudunk vezetni, van annyi helyismeretünk.

DL: Ilyenkor Zoli is figyel. (Sallai Zoltán rendező.) ´ persze nehezebben tájékozódik, mint mi, sokszor fogalma sincs, hol van, mi szoktuk vezetni őt. A látók elég ügyetlenek a sötétben. Nem úgy közlekednek, mint mi, nem teszik maguk elé a kezüket, hanem széttárt karral mennek, ami az útjukba kerül, azt leverik. Úgyhogy "el szoktuk szállásolni" a rendezőt is meg az asszisztensét is hátra, hogy csak akkor mozduljanak el onnan, ha nagyon muszáj. Egyszer még így is leborítottak egy egész stóc műanyag széket.

MN: Hogy érzik magukat a nézők?

DL: Olyanok, mint a gyerekek, izgalmas nekik ez a szituáció. Nevetnek, bekiabálnak. Sokszor nem figyelnek, mondhatom a monológomat. Előfordul, hogy félreértik a mondanivalót. Misztifikálják a vakok lelkivilágát, előadás után mondják, hogy ha ilyen, akkor nahát, mennyire gazdag, de szerintem csak az élményt akarják így megköszönni. Az előadás nem azonos a "mi világunkkal", a vakoknak nincs külön világa.