A bérházi életformát feldolgozó francia filmművészet egy újabb, kevésbé emlékezetes alkotással bővült. A házmester kapcsán az a legnagyobb kérdés, vajon Catherine Deneuve bravúros színészi játéka elegendő-e 2014-ben ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy filmet?
Mi, budapestiek a világ azon kevés emberei közé tartozunk, akik pontosan tudjuk, mit jelent a bérházi életfomra. A századforduló jellegzetes építészete a házak mellett az együttélés egy különleges formáját is meghonosította. A körfolyosóról nyíló lakások szomszédjai sokkal többet mutatnak életükből a lépcsőházas-folyosós verziónál, vélhetően ennek is köszönhető, hogy mennyi rendezőt megihletett már ez a helyszín akár a legkülönbözőbb műfajokban is (posztapokaliptika: Delicatessen, pszichohorror: Amíg alszol, és persze romantikus vígjáték: Szerelem a hatodikon).
A dráma műfajában A házmester a bérházi lakók origóját adó figurát helyezi a középpontba. Antoine (Gustave de Kervern) egy pályaelhagyó rocker, aki a zenészi életformából való kiábrándulás után új munkát keres, és hihetetlen szerencsével sikerül elcsípnie egy párizsi bérház gondnoki pozícióját. Itt lassan megismerkedik az épület lakóival. köztük a nem sokkal korábban nyugdíjba vonult Mathilde-dal (Catherine Deneuve).
Antoine számára a szellemi erőfeszítést nem igénylő munka lényegében egy terápiát jelent, hogy az ismeretlen, de vélhetően súlyos konfliktusokkal terhelt múltját feldolgozza. Mathilde szintén megmentésre vár, és kettejük furcsa viszonya képezi a film középpontját. A színészek kiválasztása így különösen fontos volt, és Catherine Deneuve most sem hagy cserben minket: a színésznő uralja a vásznat, apró rezdüléseiben is óriási színészi tehetség mutatkozik meg.
A házmester egy lassan kibontakozó, finoman moralizáló, többrétegű dráma, amelyben kicsit mindenki flúgos. Nevetésre sarkallnak a lakók defektjei, de közben végig érezzük azt a nyomást, ami Antoine-t is sújtja, önfeledtté ezért sosem válik a komikum. Meggyőződésem, hogy nemcsak a főhősök életkora miatt szól az idősebb generációnak A házmester. Konfliktushelyzetei érett figyelmet követlenek meg, azonosulni csak akkor tudunk velük, ha egyszer már szembesültünk saját életünk legyőzhetetlenségével.
Sajnos a rendező (Pierre Salvadori) nem segít nekünk. Túl keveset tudunk meg a két főszereplőről ahhoz, hogy megértsük őket. A múlt homályosításában látszik a rendező szándéka, mégis pont ettől messzinek tűnnek karakterei. Éppen az a két lépés távolság választ el bennünket tőlük, amitől megszeretnénk és befogadnánk őket. Hiába lenyűgöző szemlélni az összeomlás szélén táncoló nő és a szakadék felé haladó férfi viszonyát, összességében nem tudják kompenzálni a film gyengeségeit.
Pierre Salvadori rendezőnek szerintem azt kellett volna elsajátítania, amitől a szintén egy házmestert közzéppontjába helyező film, a Szerelem, örökség, portugál olyan jól működött: a szerethető, de mégsem sztereotíp karaktereket. E nélkül annyira semmi különös ez a film, hogy szinte biztos vagyok benne, a Catherine Deneuve rajongókon kívül nagyon kevesen fognak emlékezni rá egy-két év múlva. Véleményem szerint összességében ezért nem sikerült a direktor számára a váltás a romantikus komédiákról (Mosás, vágás, ámítás, Drágaságom) a nehezebben emészthető filmek felé.
