Ezúttal a híres krimiszerző, Patricia Highsmith volt a csali. A tehetséges Mr. Ripley című film az ő regényére épül (rendezte Anthony Minghella), miatta ültem be a moziba, s mit mondjak, nem csalódtam: végig izgalmas - talányos - történetet láttam. A milliomos hajógyáros fia valahol Olaszországban csámborog, apuka haza akarja hívni, ezért béreli fel Mr. Ripleyt (Matt Damon), a pénztelen zongorahangolót. A fiú lassan beletanul a szakmába, haverkodik a gazdag sráccal (Jude Law), még azt is bevallja neki, hogy mi a küldetése. Aztán kicsit túljátssza a szerepét, ami azzal végződik, hogy Damon megöli a gazdag srácot és felveszi annak személyazonosságát (pénzét, ruháját, lakását).
Innen kezd izgalmas lenni a dolog, a hulla ugyan nem kerül elő, de a rendőrség mégis a szélhámos fiút gyanúsítja a gyilkossággal. Ettől kezdve a srác kettős életet él: hol saját nevén (Ripley), hol Greenleafként (vagyis a milliomos srác álruhájában). Ha az egyikkel bajba kerülne, alakot vált, és előveszi a másik útlevelét. Egész jól boldogul - csak te a nézőtéren leszel egyre feszültebb, mert ez a játék borotvaélen táncol.
Ezt érti a rendező: itt nincsenek effektek, nincs rémisztő zene, mégis majd kiráz a hideg a vége felé. Ez a krimi ugyan rafinált módon cselekményes, a dramaturgiai hatás mégis a jellemből adódik (ha van ilyen): ez a Ripley fiú olyan kiismerhetetlen, annyira immorális lény, hogy ötpercenként okoz meglepetéseket, s egyre mélyebben rángat bele a rémületbe. Nem számítja ki előre lépéseit, mert fantasztikusan képes rögtönözni, de úgy, hogy a trükk, amit választ, a későbbi viharok próbáját is állja, s közben olyan naiv pofákat vág, hogy még te is zsolozsmaszerzőnek hinnéd.
A film egy kicsit eljátszik az emberek kicserélhetőségével. Igaz, csak a gazdagok életében: mikor Greenleaf eltűnik, és Ripley lép helyébe, csak kedvese (a szuper Gwyneth Paltrow), valamint egykori piás társa veszi észre a változást, a házinéni, a rendőrnyomozó, a társaság egyszerűen elfogadja, hogy most kicsit másképp néz ki a milliomos - vagy talán nincs is itt? Ki tudja? - különben nem is olyan érdekes. Úgy látszik, a pénz nem elég ahhoz, hogy ne legyünk kicserélhetőek: nagyon mély nyomot kell ma már hagynunk magunk körül, hogy egyáltalán észrevegyék, ha eltűnünk. Bár ez sem elég, valami más is kell hozzá. A film valahogy azt sugallja, hogy akit szeret valaki, azt nem lehet kicserélni. Az egyszeri tehát erősebb, mint a felejtés.
Nagy csel, hogy homályban marad a gyilkosságok motívuma: miért csinálja? Szereti a gazdagságot, a szép lakásokat - és aztán? Csajozni nem akar, pénzt se vesz fel sokat az illetéktelen számláról. Csak sejtheted, hogy ennek a srácnak igaziból a kettős élet játéka tetszik, a "kint is vagyok, bent is vagyok" lebegése, ha akarom, milliomosként, ha akarom, csóró Ripleyként adom el magam: az átváltozás a mindene. Fura egy ambíció, de valahogy ez is benne van a levegőben: kinek nem fordult meg a fejében, hogy egy kicsit más is lehessen, mint ami - de ez a másik egzisztencia azért ne legyen végleges, lehessen - bármikor - visszalépni az eredeti, biztonságos kis világába. Ripleynek nincs már hová visszalépnie - bár a film nem mondatot lezáró ponttal fejeződik be...
