Hányszor mondhatjuk el, hogy egy nap két afrikai film is bemutatásra kerül a mozikban? És azt hányszor mondhatjuk el, hogy mindkettő kötelező darab? Az Oscar-jelölt Timbuktu mellett a CineFestet megjárt Fehér árnyék is fontos témáról beszél őszintén és művészien.
A hazai forgalmazók még mindig a tavaly szeptemberi CineFest programjából szemezgetnek. A Fehér árnyék már a nyolcadik olyan film, amelynek a Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon volt a magyarországi ősbemutatója, és a sornak még nincs vége (nemsokára jön a Csajkor kilencedikként). Ennek ellenére, bár kétségkívül a fesztivál egyik legjobbja volt, meglepő a mozikban látni, ugyanis közel sem a legkönnyebben befogadható darab. A film rendezője a német Noaz Deshe, aki eredetileg azzal a céllal utazott Tanzániába, hogy rövidfilmkészítést oktasson a helyieknek. Aztán kisfilm helyett egy kétórás mozi született, amely két falu összefogásával készülhetett el.
A történet főhőse Alias (Hamisi Bazili), egy albínó tinédzser, aki anyjával (Riziki Ally), valamint hasonlóan pigmenthiányos apjával éldegél békésen egy fekete-afrikai faluban, mígnem egy nap apját meggyilkolják. Arrafelé ugyanis az a hiedelem járja, hogy az albínók szervei különleges erővel rendelkeznek: jó szerencsét, gazdagságot hoznak. Bár illegális, komoly feketepiaca van a dolognak, és képzelhetjük, hogy a varázslók általában nem természetes halál útján jutnak hozzá a szervekhez. Alias innentől fogva maga is veszélyben van.
A téma nem fikció: nap mint nap történnek hasonló esetek Afrikában. A film minderről nyers őszinteséggel mesél. Nem véletlen idehaza a 18-as karika, Noaz Deshe ugyanis nem köntörfalaz, mindent megmutat a kamerájával, még ha csak egy pillanatra is. Ha a grafikus jelenetek nem lennének elég gyomorforgatóak, ráadásul az egész hektikus kameramozgással és gyors vágásokkal párosul. Ez a stílus – valamiféle bizarr folyékony-darabosság – lenyűgöző vizualitást kölcsönöz a filmnek, ugyanakkor különösen megterhelő a nézőre tekintve. Az émelyítő hatás a két órás játékidő mellett valósággal emberpróbálóvá teszi az alkotást.
Ám még ha közben végig hányózacskót is szorongatunk kezünkben, érdemes végigülni. Érdemes, mert a Fehér árnyék egy lélegzetelállító film; érdemes, mert fontos témát dolgoz fel; érdemes, mert autentikus beszámoló Fekete-Afrikáról; érdemes, mert ritkán futhatunk bele tanzániai alkotásba. Ha a másik afrikai film a héten, a Timbuktu egy csendes, visszafogott költemény, akkor a Fehér árnyék egy agresszív, nyughatatlan mű. A film záróképsorai ráadásul olyan katarzis élménnyel szolgálnak, amely sokáig az emlékezetünkben marad. Mesterien megkomponált, megrázó, felemelő és különleges darab!
