Szerintem egyetlen hazai kortárs regénynek sem sikerült ilyen hatásosan megragadni a mai fiatalok beszélt nyelvét. Mi volt az a belső késztetés nálad, amely a történet és a nyelv megteremtéséhez vezetett?

Régóta motoszkált a fejemben egy történet, írás közben pedig leginkább a műfordítói tapasztalataimra hagyatkoztam. Sokféle könyvet fordítottam az elmúlt években, elsősorban amerikai és angol regényeket, amelyek sokban eltérnek a magyar prózairodalom hagyományaitól. Megtanultam a különféle regiszterekben megszólalni, megismertem a határaimat, és szép lassan ráéreztem, milyen hang fekszik nekem a leginkább.

Ez a két dolog, a belső késztetés, hogy megírjam ezt a történetet, meg a műfordítói tapasztalat szerencsésen találkozott. Rengeteget dolgoztam a regényen, de amíg a műfordítás sok kötöttséggel jár, a regényírás inkább a szabadságot jelentette. Elengedhettem magam, nem kellett kompromisszumokat kötnöm, azt írhattam, amit akartam, és úgy fogalmazhattam, ahogy kedvem volt.

Aki egy ilyen nyelvet megteremt, annak közelről kell ismernie a fiatalok szlengjét, vagy tévedek?

Talán jó fülem van ehhez. Már a fordításoknál is jobban mentek a lazább, szlengesebb szövegek. Már az első fordításom, Nick McDonell Láncreakció című regénye is hasonló közegben játszódik, bár az kallódó New York-i fiatalokról szól. Lehet, hogy itt kell keresni a Holtverseny csíráit. A Holtverseny megjelenése óta kaptam pozitív visszajelzéseket a regény szereplőihez hasonló korú srácoktól, akik magukra ismertek benne, hitelesnek találták a szöveget, ami egyrészt baromi jólesik, másrészt meglep kicsit, mert ez egy tudatosan konstruált nyelv. Lehet, hogy gördülékenynek és természetesnek hat, de rengeteget dolgoztam azon, hogy ilyen legyen. Érdekes lenne összevetni a kész szöveget az első változattal, mert gyakorlatilag semmi közös nincs bennük.

Komolyan mondod, hogy hermetikusan elzárva kreáltad ezt a nyelvet, anélkül, hogy ismerted volna a közeget?

Ezen még nem gondolkodtam, de valószínűleg sikerült összecsipegetett morzsákból felépíteni ezt az argót. A buszon vagy az utcán hallottam kamaszokat beszélgetni, és az interneten is lehet találni igazi gyöngyszemeket. Aztán ezek valahogy beépültek a szövegbe. Mindenesetre nem álltam neki listázni a menő dumákat vagy az éppen aktuális szlenget. Nem akarom túlmisztifikálni ezt a dolgot, de valahol mégis olyan, mintha úgy kaptam volna ezt a nyelvet.

Mennyi ideig dolgoztál a könyvön és hogyan kell elképzelnünk a munkát?

A regény tíz év alatt készült el. Ezt a hosszú időt két nagyobb szakaszra lehet bontani. Az első négy-öt évben a saját hangomat kerestem, ami rengeteg bizonytalansággal és frusztrációval járt. Ez alatt az idő alatt kb. négy-öt fejezet készült el, legalább ötven különféle változatban. Aztán volt egy olyan pillanat, amolyan gátszakadás, amikor a számtalan kísérlet után végre megtaláltam a hangot, amit kerestem. A rákövetkező négy-öt év pedig leginkább arról szólt, hogy egyáltalán képes leszek-e befejezni a könyvet, vagy beleőrülök. Szerencsés vagyok, hogy nem az utóbbi történt, ehhez az is kellett, hogy a feleségem, a szakmán kívüli és szakmabeli barátaim folyamatosan biztattak, tartották bennem a lelket, sokszor csak így tudtam átlendülni a holtpontokon. Dragomán György például azt javasolta, hogy ne akarjak minden mondatot tökéletesre csiszolni, mert akkor sosem fogom befejezni a könyvet. Inkább írjak minden reggel egy órát, írjam végig a regényt, majd utána ráérek párszor végiggyalulni a szöveget. Ez hasznos tanácsnak bizonyult, mert így néhány hónap alatt megszületett az első teljes változat, aztán persze még számtalanszor átírtam a szöveget, de legalább láttam, hogy egyszer talán vége lesz.

Megviselt lelkileg?

Igen, nagyon. Többször abba kellett hagynom, egyszerűen nem bírtam tovább csinálni, és nem a megcsömörlésre gondolok. Teljesen tapasztalatlan voltam ezen a téren. A műfordítás meg a regényírás két nagyon különböző folyamat. Az egyiknél újrateremtesz valamit, a másiknál viszont Istent játszol, te magad teremtesz valami újat és ez sok szempontból keményebb feladat. Ráadásul a történet sem kifejezetten vidám, ha az ember tényleg belemászik a szereplők fejébe, akkor benne van a pakliban, hogy padlót fog. Ezért időről-időre félre kellett tennem a könyvet, nehogy maga alá temessen.

Láttad és mások észrevették azonnal, hogy itt most olyan szöveg születik, amit eddig még nem csináltak meg, egy hiteles nyelv, amellyel a kamaszok is azonosulni tudnak?

Nem állt szándékomban semmi újszerűt vagy eredetit írni, de nálam sokkal olvasottabb emberek szerint sem nagyon létezik ilyen hang a kortárs magyar irodalomban. Persze ez nagyon jólesik, de semmiképp sem szeretnék a „nyelvújító” szerepében tetszelegni.  Ha valaki alaposabban beleássa magát a regényirodalmunkba, biztosan talál hasonló próbálkozásokat. Mondjuk én egészen más irányból érkeztem, viszonylag sok kortárs amerikai prózát olvastam-olvasok, és ez kétségkívül nagy hatással volt arra a prózanyelvre, amelyen a Holtverseny megszólal. Talán arról van szó, hogy sikerült remixelnem az amerikai minimalista próza nyelvi regiszterét a magyar irodalmi nyelvvel. Ha a Holtverseny több, mint egy szimpla fordítás, akkor már megérte megírni.

Sokan a Trainspottingot említik előképként, de nekem az Amerikai pszichó ugrott be. Ott is, és a te könyvednél is azt éreztem, mintha nem kellene szó szerint venni a szörnyűségeket, amiről olvasunk. Ellis világa mennyire érvényesül a Holtversenyben?

Jól látod, ez például egy tudatos dolog volt. Lehet, hogy ez valami perverzió, de nekem mindig is nagyon bejött Ellis világa, imponált a bátorság, amivel hozzányúlt a témáihoz, és most nem feltétlenül csak az Amerikai pszichóra gondolok, hanem inkább a Nullánál is kevesebbre. Tetszik az általa használt szélsőségesen szubjekítv nézőpont, a megbízhatatlan elbeszélők. Sokszor nem lehet eldönteni, hogy amit olvasunk az valóban megtörténik, vagy csak valami furcsa vágykivetülés. Ez elég rizikós vállalás volt a Holtversenynél, de az olvasók nagy részének valószínűleg hamar leesik, hogy itt valami nem stimmel. Nem szabad szó szerint venni a hajmeresztő jeleneteket, amelyek a könyvben megtörténnek.

Milyen visszaejelzések érkeznek, mennyire viseli meg az olvasók gyomrát a könyv?

Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy milyen olvasói reakciók lesznek, mert egy kicsit tartottam tőle, hogy bizonyos dolgok kiverik majd a biztosítékot. De nagyon jó látni, hogy milyen nyitottak az emberek, hogy az első sokk után nem adják fel, és megpróbálják megfejteni a regényt. A kamasz sráctól kezdve, aki sohasem olvasott még végig egyetlen könyvet sem, a nyolcvanéves szomszéd néniig a legkülönbözőbb olvasoktól kaptam pozitív visszajelzésket. Még a rengeteg trágárságon sem akadtak fenn, talán mert hitelesnek érzik ezt a hangot. Nem akartam kompromisszumokat kötni, és úgy látszik, ez az őszinteség a szövegen is érződik.

Tényleg ilyenek a fiatalok és így beszélnek? A mi értékveszett világunkban sodródnak ezek a figurák?

Nap mint nap találkozhatunk extrém, sokkoló esetekkel, amelyek sok mindent elmondanak erről a korról és mai kamaszokról. A mai fiatalokat akartam bemutatni, de azért bízom benne, hogy a regény szereplőihez hasonló figurák kevesen vannak. Talán inkább egy nyomasztó korhangulatot sikerült megírni, mintsem konkrét tizenéves kamaszok történeteit. Az viszont elborzasztja az embert, hogy csak az utóbbi néhány években hány, a regényben leírtnál sokkal durvább bűntényt követtek el kamaszok.

Sok olyasmi történik mostanában, ami az én kamaszkoromban elképzelhetetlen volt, vagy legfeljebb rossz horrorfilmekben történhetett volna meg. Valahogy eldurvultak a dolgok. Ezzel együtt nem társadalomkritikát akartam írni, csak így csapódott le bennem, amit láttam és hallottam.

Hol és mikor játszódik a könyv? Rengeteg mai motívumot szerepeltetsz benne, de mintha a kilencvenes évek hangsúlyosabb lenne.

Bizonyos szempontból hibrid lett. Ebből a szempontból nem voltam következetes, nem foglalkoztam vele, hogy minden popkulturális utalás a helyén legyen. Mivel a regény kamaszokról szól, nyilván a saját kamaszkoromból is átszivárogtak dolgok.  Úgy voltam vele, hogy ennyi belefér, és talán nem hitelteleníti a korfestést. Aztán lehet, hogy ha újra nekiállnék, másként csinálnám. Ami pedig a helyszínt illeti, próbáltam elkenni a dolgot, nem akartam egy konkrét városhoz kötni a történetet. Nekem Kaposvár jelentette a kamaszkort, és beleírtam a várost a könyvbe, de alapjában véve bármelyik kelet-közép-európai kisvárosban játszódhatna a sztori. Ugyanez igaz az úszásra is. Fiatalon versenyszerűen úsztam, de nekem az úszás és az uszoda mindig is a biztonságot jelentette.

Az uszoda metaforaként működik a könyvben?

Az uszoda hozzásegített ahhoz, hogy megkapaszkodhassak a történetben, érzéki tapasztalatokat adott, színekkel, szagokkal, ízekkel gazdagította a könyvet, ami talán hozzáadott valamit a sztori hitelességéhez. Szerettem az úszásról írni, könnyű volt felidézni. De persze sokféleképpen értelmezhető a helyszín. Az úszás monoton sport, egyenes vonalak között, szigorú rendben rója a hosszokat az ember, és ezt egy lázadó kamaszlélek sokszor nagyon nehezen viseli.

Az elbeszélő sem kifejezetten pozitív figura, sokszor tétlenül nézi, ami történik körülötte. Ő kicsoda?

Ő volt az, akin keresztül be tudtam lépni ebbe a világba. Nem aktív részese a történetnek, inkább megfigyelő, de mivel minden esemény rajta keresztül szűrődik át, ezért kitüntetett szerepet kap. Furcsa, kettős játékot űz: szinte semmit sem csinál, mégis mindent tőle tudunk meg. Hálás nézőpont, mert a bandázás mellett a kamaszlétnek arról az aspektusáról is szól, amikor leesik, milyen rohadtul egyedül vagyunk. Ez a kozmikus magány, ez az önmagunkba zártság jól megragadható egy ilyen karakterrel. Ugyanakkor a narrátor szemén keresztül lehet belesni ebbe a zárt közösségbe. Nem adtam neki nevet sem. Eleinte nem volt szükség rá, egy idő után meg már kihívásnak tekintettem, hogy úgy írjam végig a sztorit, hogy nincs neve a főszereplőnek. Azt éreztem, hogy ha elnevezném ezt a srácot, lerántanám őt a földre, túlságosan konkréttá válna. Meg a névadás amúgy is egy rémálom. Azt hiszem, nem tudtam volna jó nevet találni neki.

Te milyen kamasz voltál, csendes álmodozó vagy vagány?

Szerettem volna lazább lenni, és irigykedve figyeltem azokat a haverjaimat, akik magabiztosak és vagányak voltak, vagy legalább el tudták hitetni a környezetükkel, hogy azok. Ez nagyon imponált nekem, mert sosem voltam elég bátor, hogy ilyen legyek.

Hallottam, hogy film is készül a könyvből.

Igen, Bodzsár Márkkal dolgozunk a forgatókönyvön. Nagy kihívás az adaptáció, hiszen a regényben jól működő elbeszélői hang és nézőpont nem adja magát könnyen, ha filmre kell ültetni. Most azon dolgozunk, hogyan lehet megragadni ennek a következmények nélküli világnak a lényegét, és hogyan lehet filmen is jól működő történetet írni a regény alapján.

Egy ilyen ütős regény után elvárások fogalmazódnak meg a szerzővel szemben. Hogyan tovább?

A forgatókönyvvel most nyertem egy kis időt, de mindenképpen szeretnék még regényeket írni. Ötleteim vannak, talán túl sok is. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogyan tudok majd visszakerülni abba a tudatállapotba, amelyben a Holtverseny született. Szeretném elfelejteni, hogy most már lesznek olvasói elvárások, bár még nem látom, hogyan fogom ezt a gyakorlatban megvalósítani. Szerencsésnek tartom magam, mert minden kisebb-nagyobb hibájával együtt nagyon sokan szerették a regényt, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, ami részben talán annak is köszönhető, hogy nem kötöttem semmilyen kompromisszumot. Ezután is így, kompromisszumok nélkül akarok írni. Szóval tervek vannak, de hogy mikorra lesz ebből valami, azt most még nem tudom megmondani.

(A szerzőről készült második fotó Bach Máté munkája.)