Nézzük csak. 117 perc. Sok. Túl sok. Akkor húzzuk meg! Szenvelgés, giccs, lelkizés, szeretlek apu, szeretlek anyu, Jacob Téged aztán pláne, de mindennél jobban szeretlek Téged, Edward, meg ezt a zombisító kis izét magamban… 53 perc. Remek. Kiváló.
Hát körülbelül ilyen arányokkal dolgozik a Bill Condon által átvett Alkonyat saga utolsó részének első fele. (Értitek, első fele?! Ha a sok nyáladzást kihagyjuk, pont befért volna a másik fele is…) A film első felében nem is történik semmi egyéb, hőseink, Bella és Edward végre egymáséi lesznek Isten előtt és - igen, igen - az ágyban. Gyanakszom, hogy a filmet egy esküvőszervező cég támogatta, mert bizony ideális katalógusanyag lehetne belőle - persze a királylányi álmokat dédelgető tinilányok biztosan szétolvadnak a sok fehér virág láttán, a szerelemből egyszer-kétszer már kiábrándult felnőttek azonban a huszadik percre feltehetően cukormérgezést kapnak. Mert bizony ez itt a fő probléma: a kevesebb sokkal több is lehetett volna, ha az alkotók szofisztikáltabb érzelgésre hangolják a filmet.
Na de hogyan is alakul hőseink története? Bella (Kristen Stewart) és Edward (Robert Pattinson) összeházasodnak, nászútra utaznak, ahol jól összefekszenek végre. Az akciónak meg is lesz az eredménye, Bella tökélesen váratlanul teherbe esik. (A film magasan legröhejesebb része.) A magzat villlámsebességgel fejlődik lassan felzabálva Bella testének tartalékait. (Respekt a sminkeseknek, Kristen Stewart eszelősen rosszul néz ki.) Persze a farkasok is megneszelik a dolgot, lesz is csetepaté. Szerencsére Jacob (Taylor Lautner) némi álbalhé után a vérszívók oldalára áll, és jól megmenti a szerelmét, gyerekestől, férjestől, mindenestől. Stephenie Meyer története a filmvásznon sokat veszít erejéből - mindez nem csak a forgatókönyv, de a sokszor gagyi számítógépes trükkök számlájára is írható.
Komoly színészi játékra se számítsunk, Kristen Stewart már olyan jól tud szörnyen boldogtalanul nézni, hogy nem csodálkoznék, ha a sagát követően csak emósok, öngyilkosjelöltek és mániás depressziósok szerepét osztanák rá. Nem kell félteni a többieket sem, az első három részben jól begyakorolt figurákat variálják.
Nem akarok azonban túlságosan szőrös szívűnek látszani, mert az igazság az, hogy mindezek ellenére a Hajnalhasadás nézhető film. Szépen a képek, nagyon klassz a zene, erősek az akciójelenetek - a fenti hiányosságok nagyrésze pedig feltehetően nem is fogja váratlanul érni a saga rajongóit, hiszen az előző három részben sem kaptunk mást.
