A Coen testvérek legújabb filmje, mellyel elhozták a rendezői Oscart is, a kortárs amerikai prózaíró, Cormac McCarthy azonos című regénye alapján készült. Egyesek szerint nem volt nehéz dolguk az eleve filmszerűen megírt regénnyel, "csak" le kellett forgatniuk, és várni a díjakat.
Ám ha valaki olvasta a regényt, most láthatja, milyen, a mű hangulatát meghatározó különbségek fakadhatnak már abból is, ha valaki bilincseitől szabadulva nem "könnyeden s ruganyosan" ugrik talpra, ahogy a könyvben áll, hanem csak lassan, nyugodtan veszi le a béklyót és áll fel, mint ahogy az alakításáért díjesővel jutalmazott Javier Bardem teszi a Coenféle adaptációban. Nem mindegy.
Amerikában, Nyugat-Texasban, a mexikói határhoz közel Llewelyn Moss, a szegény kisember, nyugdíjas hegesztő és vietnami veterán a sivatagban vadászat közben egy balul elsült drogüzlet roncsaira akad: halott mexikóiak mindenütt, szanaszét lőtt kocsik és egy platónyi gazdátlan heroin. A vér útját követve hamarosan rálel az utolsó emberre is, és vele kétmillió dollárra. Ez a talált, mocskos pénz okozza a vesztét, akárcsak Tarr Béla legutóbbi munkájában Maloinét. Vesszőfutás és hajsza veszi kezdetét.
Itt azonban nem csak a sorsán változtatni képtelen kisemberről, az üldözöttről van szó. Llewelyn mellett legalább olyan hangsúlyos még két szereplő. Egyikük az őt üldöző, fura frizurájú szociopata, a néha gyerekesen sértett, mamlasz bérgyilkos, Anton Chigurh, aki gyilkolászás közben a szerencse, eleve elrendelés, szabad akarat hármasáról filozofál, és akit a jámbor képű hispán, Javier Bardem alakít csodálatosan. Másikuk a mindkettőjük nyomát komótosan, távolról követő, nyugdíj előtt álló seriff, aki már nem akar belekeveredni semmibe. Nem mintha nem tudná elkapni a rossz fiúkat, csak éppen abban nem hisz, hogy ettől bármi megváltozna. Nem érti a mai bűnözőket, az újságot olvasva vagy kollégáival beszélgetve ingatja a fejét. A mára meglett korú Tommy Lee Jones az öreg Ed Tom Bell seriff figuráját úgy játssza, hogy sopánkodása nem lesz nevetséges, hanem őt elnézve egyként szégyelljük magunkat, és az aranykorra gondolunk, amikor a seriffek még nem viseltek fegyvert. A legfontosabb mondatok egyikét is ő mondja ki, amikor helyettesének felolvas egy képtelen újsághírt, s társa kurtán felnevet, majd elnézést kér, látva, hogy a főnök nem viccnek szánta. "Semmi baj, fiam, néha én is csak nevetni tudok már ezen" - mondja szomorú, ráncos arccal, miközben utódját nézi mélázva a szemüvege fölött.
