Korunk sztárjai
Egészen vicces, ahogyan a sokat átkozott, de annyira várt fogyasztói társadalom "megcsinálta" nekünk sztárjainkat, csakis most, csakis a mi szájunk ízének legjobban megfelelően. Hajdan persze elég volt egy tiszta égszínkék tekintetű, hullámos hajú pasi is, akinek elég volt minden faluban egyetlen helyet létesíteni, ahol imádatunkat célba juttathattuk. Ekkor még jobbára kétfajta ember volt: akinek van, és akinek nincs. Aztán már kevés lett ez az egy ház, mert egyre több ember kezdte mondani, hogy én unom ezt a hippit (persze, akkor még nem így hívták), én inkább ezt az égő tekintetű, göndör feketét szeretem. Mindenki kapott sztárjainak imádására alkalmas helyet elébb-utóbb, ahogyan a társadalom is cizellálódott. Az alja és a teteje még mindig úgy volt, hogy volt, akinek van, és sok volt, akinek nincs, de köztük megjelentek már az olyanok is, akiknek volt egy kicsi, másoknak pedig egy kicsivel több, vagy akár kevesebb. Aztán az emberek elkezdték unni ezeket a régi, égő, vagy akár ábrándos tekintetű, szomorú pasikat, és másokat kerestek. Elszaporodtak az olyan házak, amelyeknek ugyanúgy egyetlen terme volt, mint régen, csak most nem egy furcsán feldíszített asztalt, hanem a terem végébe kifeszített vásznon villódzó fényeket néztek átszellemülten. A fények emberinek tűnő arcokat mintáztak, az emberek pedig rajongani kezdtek értük. Másoknak ez sem volt elég, és maguk közül választották rajongásuk tárgyát: azt, aki mindenkinél gyorsabban futott, úszott, biciklizett, focizott és teniszezett. Ahogy telt s múlt az idő, már ez sem volt elég, holott már lassan több sztár van az emberek fejében, mint csillag az égen. A szentek, filmcsillagok és sportsztárok mellett olyan végképp hétköznapi foglalkozást űző emberek is sztárrá váltak, mint néhány, szakmájához kivételesen jól értő, illetve ezt jól kommunikálni is tudó ügyvéd, fényképész, fodrász, sőt akad még tán sztárpolitikus is, bár ez utóbbi nyilván nem nálunk. Vagy itt van Keith Floyd, a részeges, Jamie Oliver, a meztelen, Nigella, a falatozó vagy Gordon Ramsay, a káromkodó szakács, akik nyomán a Mediterrán finomságok című film főszereplőjét, a csábos, tüzes, zseniális Sofíát, csak egyszerűen mint a világ legjobb szakácsát ismerjük meg.

A világ legjobb szakácsa?
Nem találtam adatot az interneten arra vonatkozóan, hogy a filmbéli Sofía valóban élt-e valaha, és valóban megválasztották őt a világ legjobb szakácsává, ez azonban a film szempontjából igazán nem is lényeges. Nem a főzés technológiai kérdései, vagy éppen egy újabb kulináris mítosz keltése a film témája, Sofíának ebben a filmben egy erős és különleges nőnek kell lennie, az alkotó, megannyi spanyol vígjáték és filmdráma írója, és soknak rendezője, Joaquín Oristrell vélhetően a szakácszseni státuszát tartotta legmegfelelőbbnek egy ilyen nő számára. Hogy fiktív személyről lehet szó, azt alátámasztani látszik az is, hogy a filmben csak homályos utalások vannak Sofía ételkreációira, melyek közül pl. a csokoládés szardínia meglehetősen szürreálisnak hangzik. A Mediterrán finomságok valójában egy egyenlő oldalú szerelmi háromszög igazi latinos, szenvedélyes és romantikus története, melynek csúcsában látjuk Sofíát, a talpán pedig a tipikusan kisvárosi, becsületes, szorgalmas és erős Tonit, a férjet, valamint a gazdag, nagystílű, dekadens és igazi léha macho Franket, mint barátot, mentort, szeretőt.

Pikánsan, merészen fűszerezve
Oristrell, filmbéli hősnőjéhez hasonlóan, nem kerülgeti a forró kását, hanem belecsap a közepébe. Az általa elmesélt szerelmi háromszög olykor gruppenszexbe forduló hétköznapjai, és valódi latin temperamentummal fűszerezett hétvégéi a legjobb spanyol filmes hagyományoknak megfelelően jelennek meg a filmben, könnyeden, életörömtől átitatva, de mentesen például Almodóvar felkavaró drámaiságától. Igazi laza, nyári romkom ez, a jobb fajtából. Nem csöpög a méztől, nem kell hozzá százas csomag papírzsepi sem, de a benne elmesélt rendhagyó szerelmi kapcsolat azért van olyan pikáns, hogy az előbbiek hiányáért kárpótoljon. És mondom, lüktet az élettől a film. A szereplők szexisek és vonzók, Sofía szerepében Olivia Molina egészen magával ragadó, de a két srác is bejön, gondolom, a lányoknak. Mondják azt is, hogy Truffaut mester legendás Jules és Jimjére hajaz a film... Hát azt azért talán nem, de egy könnyed, ám mégsem súlytalan, nyáresti romantikázásra éppen megteszi ez a kis Mediterrán finomság.

Kinek ajánljuk?
- Leendő és gyakorló szakácsoknak és szakácsnőknek.
- A mediterrán életérzés szerelmeseinek.
- Akiket nem zavar, ha a komédia romantikus.

Kinek nem?
- Akik nem bírják, ha a komédia romantikus.
- Akik nem bírják, ha valami latin, szenvedélyes és picit frivol.
- Akik valami súlyos, zsíros, nehezen emészthető falatra vágynak.


7/10