1971-ben lett volna igazán sikeres ez a film, akkor tudtunk volna nevetni, nevetni magunkon, meg a hülye angolokon, akik elhitték, hogy a DDR a dolgozók hazája vagy az igazság országa, és ellen-disszidáltak. Vetíthették volna a bécsi mozikban, meg talán Berlinben, a nyugati részben, és a hazatérő rokonok elmesélték volna, mekkora poén, amikor röplapokat szórnak Walter Ulbricht fejére.
Akkor nem kellett volna annyit küszködni a retrósítással sem, lett volna bőven Trabi és fehér műanyagból öntött rádió. Most meg csak a szív fáj azért, hogy egy jelenet kedvéért összetörtek egy Wartburgot, és néhány perc múlva az is eszembe jut, hogy mintha 1968-ban ez a típus még nem is lett volna a világon.
Gyengécske film a Mrs. Ratcliff forradalma, alacsony költségvetésű komédia, és az alacsony költségvetés meg is látszik rajta. Például azon, hogy Magyarországon forgatták a németországi jeleneteket, és sajnos a magyar közreműködés nem is vált a film előnyére. Teljesen félresikerült ez a hazai NDK, mintha nem járt volna senki Drezdában vagy Lipcsében vagy bárhol, ahol még ma is megtapasztalható, hogy a DDR tárgy- és épületkultúrája tökéletesen más volt, mint a szocialista Magyarországé: nem a kosz és a szakadtság volt benne a legrémesebb, hanem a szürke, a műanyag és a derékszög. Arról nem is beszélve, hogy az óbudai Fő térből akkor sem lesz kommunista Németország, ha egy rosszul méretezett Lenin-szobrot helyeznek rá.
Ha már bent ül az ember a moziban, persze keresgéli, hogy miért is érdemes ott töltenie a másfél órát. A cselekmény, még ha igaz történeten alapszik is, nem nagyon éri meg, túl kevés benne a fordulat, és túlságosan nehezen döntik el, hogy most van dráma vagy csak röhögcse az egész. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, végül sem-sem, nem vicces és nem feszült, nem köti le az embert a Ratcliff család kalandja, csupa felesleges kalamajka, mert a család egyik tagja sem érdekesebb a film végén, mint az elején.
Ha valaminek lehet örülni, azok a színészek, a fantasztikusan dülledt szemű és káprázatosan lompos Heike Makatsch, az idétlenül angol Iain Glen, a két lány, és persze a Mrs. Ratcliffet alakító Catherine Tate a megdöbbentő csípőkerületével, angol vörös hajával és szédületesen szeplős karjával. De mielőtt nagyon megsajnálnánk őket, hogy ilyen szerencsétlen, semmilyen kis filmben kell szerepelniük, jusson eszünkbe, hogy igazi filmben ők mindig csak mellékszereplők lehetnének, a világ már csak ilyen kegyetlen, nem a tehetség érdekli, hanem a szépség. Peches színészek egy peches filmben. Az is peches, aki megnézi.
