Népek barátságának jegyében... Közösen izzad fekete és sárga

Jackie Chan, az elveszett zsaru, kamaszfiúk egykori példaképe megkerült. Egy kicsit megöregedett, egy kicsit lendületét vesztette, de nem felejtette el a kung-fu fogásokat. Meg is villantja sűrűn tudását mostanában, például a Csúcsformában című film egyik főszereplőjeként. Az akcióvígjátékban "a kelet legnagyobb ökle" ráadásul a "nyugat legnagyobb pofájával" egészül ki legyőzhetetlen zsarupárossá ( - civilizációk, ha találkoznak...) A Brett Rather rendezte film, arra tesz kísérletet, hogy az immáron klasszikus "a keleti harcos egymaga győz a gonosz felett" -témát, epigon-elemekkel tűzdelve átültesse a modernkor vagány főhőst igénylő arculatába. Nos, a kísérlet nem sikerült. Az akcióvígjáték akciófilmnek túl lagymatag, vígjátéknak túl érzelgős, ázsiainak túl amerikai, és amerikainak is túl amerikai.

Lee rendőrt (Jackie Chan) áthelyezik Amerikába, ahol rögtön feladat vár rá: közeli barátja, a honkongi nagykövet kislányát, az ő egykori tanítványát elrabolják. Az FBI ráadásul van olyan rasszista, hogy mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy Lee részt vegyen a nyomozásban, az ügytől a Chris Tucker alakította, sajátos módszerekkel dolgozó, lökött helyi rendőrnek kell távol tartania a ferdeszeműt. Ez az ő különleges ügynöki megbizatása, de ez csak később derül ki, különben persze el sem vállalta volna az alantas feladatot. Úgyhogy a két férfi a kezdeti kommunikációs zavarok áthidalása után (Lee egyszercsak megszólal angolul, addig úgy tett, mint ki nem tud) összefog, hogy együtt göngyölítsék fel az ügyet. A gyerekrabló maffiafőnököt Lee már Hongkongból ismerte, úgyhogy a motiváció tripla nála: barátja gyermekéről van szó, aki saját szívéhez is közel áll, és a gonosztevő nyakára is régóta pályázik sikertelenül. Fekete társának viszont csak szimpla bizonyítási kényszere van, na jó, azért az sem mindegy neki, hogy egy kislány életéről van szó. Bármily hihetetlen, de a film vége az, hogy sikerül is elkapniuk a bűnözőket, gyerek pedig vissza apucihoz. Igaz, mindez nem volt olyan egyszerű, a célegyenesben egy "eccpecckimehecc"-en múlott, hogy a kiskölyök egészben, vagy apró cafatokban mosolyog-e újra ránk. Az önjelölt tűzszerész, aki nemrég óta tanulja a szakmát, az amerikai zsaru kollégája, a robbanószerkezet csöppségről való levágásakor e mondóka alapján döntött az utolsó nyisszről. Végül mindenki boldogságára szerencsésen alakulnak a dolgok, a kislány hosszú megpróbáltatások után újra üdvözölheti harcművészeti oktatóját, Leet, a szokásos módján: hasbarúgással, merthogy Lee "elkésett". Minő báj. A keleti küzdősportok mestere bárgyú, megadó mosollyal tűri a rúgást, azzal a bárgyú mosollyal, amit mindig is produkál, ha nem komoly az arca. A mega-giga happy end a sokévi átlagnál kevésbé szirupos, a további mérleg: megint elrágicsáltam egy fél liter popcornt.

Hozzá kell még tennem: a fentiek során azért kissé igaztalan voltam: igenis voltak jó poénok például, csak most egy se jut eszembe. Többet azonban nem lehet kijelenteni a filmről, mint hogy "olyan kis helyes", ez pedig nem nagy elismerés. Egy film nyűgözzön le vagy a mondanivalójával, vagy a látvánnyal és a zenével, vagy a színészi alakítással, de az igazán nagy hatás érdekében lehetőleg mindhárommal. Ezután az élmény után azonban első, ami eszembe jutott, hogy mennyire megemelkedtek a helyárak a mozikban...