A filmes világ hónapok óta a 12 év rabszolgaságtól hangos. Kritikusok és laikusok magasztalják egyaránt, most pedig a magyar néző is végre beülhet rá a moziba.
Az, hogy Steve McQueen (A szégyentelen, Éhség) filmje a fesztiválszezon egyik nagy nyertese lesz, valójában szinte már tényként kijelenthető. (Már mostanra is rengeteg díjat tudhat a magáénak.) Egyrészről a témája garantálja ezt, másrészről a színészek játékának megkérdőjelezhetetlen érdeme, harmadrészt pedig a mesteri rendezés.
Solomon Northup igaz történetét meséli el a 12 év rabszolgaság: Solomon (Chiwetel Ejiofor) azon kevés feketék egyike volt, akik szabad emberként születtek és éltek Amerikában az 1800-as évek első felében. Szerencsétlenségére azonban egy üzleti útja során elkábították, s mire magához tért, rabszolgaként eladták, megfosztva őt nevétől és múltjától. Innentől kezdve már ő lett Platt, aki semmiben sem különbözött a többi négertől. Vagyis különbözött volna, ha bevallja, hogy tud írni és olvasni, ha intelligenciáját hangoztatja, azonban „Platt” hamar felismerte, hogy a túlélés érdekében ezeket nem teheti meg.
A film egyik kulcsmondata így hangzik: „Én nem túlélni akarok, hanem élni” (I don’t want to survive. I want to live), a játékidő jelentős részében mégis ennek ellentettjét láthatjuk. Solomon minden cselekedetét a túlélés iránti vágy határozza meg, így kálváriája során fokozatosan gyengül a szabadulásért folytatott harc mértéke, s szinte már saját maga is rabszolgaként tekint önmagára. Az érthetetlen igazságtalanságba Solomonnal együtt lassan mi, nézők is beletörődünk, és vele együtt szemléljük, viseljük el a sorozatos kegyetlenségeket.
Ez az, ami a 12 év rabszolgaságot igazán remekművé teszi. Nem bonyolítja túl az eseményeket, nem magyarázza meg a – ma már érthetetlen – rabszolgaság ideológiáját, pusztán megmutat, kínzó objektivitással, ridegen, hosszan. Sem fehérnél, sem feketénél nem árnyalja túl a karaktereket, motivációikat. Bemutat egy rendszert, egy világot, ami létezett, aminek résztvevői saját világképüknek megfelelően cselekedtek, és ennyi. Épp ezért sem a rabszolgák motivációjára nem fektet nagy hangsúlyt, sem az urak kegyetlenségének hátterére. És épp ezért lehet majd többek számára bosszantó is egyben, hiszen ezáltal sem a négereket nem lehet majd jobban szeretni, sem a fehéreket jobban gyűlölni. Bele kell törődnünk, akárcsak a szolgáknak is bele kellett a sorsukba. Ez a rideg szemlélődés a kisebb események terén is jelen van. Talán soha nem tölthettünk még ilyen kínzóan hosszú perceket a vászon előtt, mint most, mikor a 12 év egyes kínzásait kényszerülünk nézni.
A rendező ilyen hozzáállása miatt az érzelmek nem olyan módon és mértékben törnek elő, mint azt a téma jellegéből adódóan várhatnánk. Valójában mindössze egy karakter akad a filmben, aki valós, emberi érzelmeket testesít meg és fejez ki: a gyapotfarmon dolgozó Patsey (Lupita Nyong’o) szép, fiatal nő, akire természetesen a földesúr is szemet vet, ennek köszönhetően egyszerre kell átélnie az úr odaadó „szeretetét” és az úrnő féltékeny gyűlöletét. Mindezt csak félszavakból tudjuk meg, a színészek arca az, ami mindent elárul és kifejez. Épp ezért a 12 év rabszolgaság másik nagy erénye a csodálatos színészekben rejlik. Chiwetel Ejiofor (Az ember gyermeke, Amerikai gengszter), és a kegyetlen gazdát alakító Michael Fassbender (Prometheus, A szégyentelen) nevét már megjegyezhettük, de nem kizárt, hogy mindkettejüknek most sikerült élete alakítását összehoznia. Lupita pedig élete első szerepével máris garantáltan letett valamit az asztalra. (Azt, hogy Brad Pitt is feltűnik, maximum azért kell megemlíteni, hogy olvasottabb legyen a kritika, és valószínűleg a stáblistára is hasonló okokból került fel).
A Hans Zimmer nevével fémjelzett filmzene helyett érdemes inkább pár szót áldozni az autentikus, vagy annak tűnő énekeknek, amik sokkal dominánsabban vannak jelen és egyben a film érzelmileg egyik legerősebb jelenetét is egy ilyennek köszönhetjük (a Roll Jordan Roll című dalt egy temetés alatt hallhatjuk, és az is kiderül, hogy Ejiofor nagyon jól énekel).
Szóval mindazok, akik nem állnak közel a rasszizmus eszméihez, üljenek be a moziba. Nem önfeledt, vidám szórakozást, hanem kegyetlen, két órás szenvedést kapunk, de a legjobb fajtából, úgyhogy megéri.
