Ha valahová jó nagy ákombákom betűkkel kipingálják, hogy "mágikus realizmus", ott nem árt résen lenni. Dehogy mondanék én olyat, hogy rögtön keressék a kijáratot, csak legyenek nagyon észen. Vagy épp ellenkezőleg, hagyják magukat lépre csalni. Hisz magunkat kicsinyt megerőltetve el bírjuk képzelni, hogy valahol a mágia a realitás, de sokkal könnyebb a helyzetünk, ha nem is áltatjuk magunkat effélékkel, s már az elején beismerjük, hogy ami bárhol realitásnak tűnik, merő mágia. Folytathatom: kamu, átverés, végül is: giccs. Ne akarjunk rögtön nekimenni Márqueznak, voltaképpen nem is a mi dolgunk, hiszen a filmkészítők nagy számosságú csoportozata nem restellt a sor elejére tolakodni, amikor a mágikus realizmust osztották.

Kedvenc példánk nyilván a pince hetedik lépcsőfokán legkellemesebbre hűlő sör - nota bene, az sem véletlen, hogy ahol az (ti. a sör) előfordul, Az én kis falum c. Menzel-film nem egy újabb Hrabal-adaptáció, hanem kora népszerű kabarettistájának a szerzeménye; hrabalinak látszó tárgy. Pedig csak egy ordas hazugság (mágia) a komcsiban, miszerint kurvára nincsen semmi gáz, ha elég hideg a sör. Nem mintha Hrabal nem öncsalásokból építette volna katedrálisát, sőt egész egymásba gabalyodó öncsalási kristályszerkezetekből - de az öncsalás, még ha az esetek döntő többségében jól bebiztosított kölcsönösségeken is nyugszik, mégiscsak egy nívó (oh, persze, irodalmilag) a csaláshoz képest.

A korábbi Márquez-adaptációk köréből a méltán jó nevű Francesco Rosi (például: Krisztus megáll Ebolinál, 1979) próbálkozása illeszthető nagyobb erőszak nélkül e futamba. Lévén az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában egyetlen árva szó nincsen a mágiáról, már az alkotói attitűd vonatkozásában (máshogyan meg eredetileg sincs). Sokkal inkább az "őszinte, kőkemény" korszellem ordít a látottakból, vagy annak különösen adekvát interpretátorai (Ornella Muti, Anthony Delon, Gian Maria Volonté) szájából: 1987-et írunk, illik másról (vagy szubmágikusan) beszélni - például egy meghasonlott olasz eurokommunistának. A mű másik masszív tartópillére persze az ugyancsak őszinte szívű, mélyen szeretetteli és nagyon átélt nosztalgia a maestro két korábbi enműve, a Kiváló holttestek (1976) és A Mattei-ügy (1972) iránt - azok voltak a nagy idők: ipari termelésben készült a mágia. Az írói érintettség mindebben csak a rajongók problémája, amin túl a minőségbéli kérdések sem tartoznak ide.

Mindezek fényében nyilvánvaló: egy teljesen logikus folyamat - éppenséggel akár kiszámítható - eredménye, hogy a 21. század első nagyigényű (a. m. költségek) Márquez-adaptációját a Négy esküvő, egy temetés és a valamelyik Harry Potter rendezője vezesse elő az okkal várakozóknak. Világos, ide egy végtelenségig elbizakodott "közönségfilmes" kell. Már ha létezik eleve elrendelés.

De még ezek után is lehetne arról beszélnünk, hogy akkor most a Szerelem a kolera idején tényleg arról szól-e, hogy a szerelem olyan irdatlan néha, hogy egy-egy - a körülményekhez képest rendesen és elégséges hosszban - lehúzott élet végén is kiköveteli a magáét. Hogy tényleg mindent legyőz? Vagy nézzük inkább a dolgok praktikusabb oldalát, évtizedeken át dugni fűvel-fával, vagy egy decens életet leélni szerető családtagok karéjában egy beteljesületlen szerelemmel a batyunkban sem utolsó élvezet, távolról sem elnyújtott boldogtalanság.

Irodalmi vitákon valós választás nyílik e problematikában; a moziban semmi; és hol vagyunk még ettől a filmtől! Mert ez a film csak annyit tud, hogy a vásznon vitának helye nincs - köztünk szólva még ez sem igaz teljesen. Ha meg úgy fordítjuk le, hogy "kerestetek volna egy első filmes rendezőt", akkor egészen nagy marhaság.

De sajna mégsem intézhetjük el úgy az egészet, mint a képesítéses adaptációk hétköznapi példányait: fiatal távirdász meglát egy csajt, s miközben a buja délszaki növényzet zöldell és viccesen kotkodácsolnak a tropikus papagájok fenn a fán, akkor a fiatal távirdász talán mindezek hatása alatt, hiszen egyéb oka nem nagyon adódik, beleszeret a csajba. S a csaj, ugyancsak tökéletesen indokolatlanul, viszonoz. Kisvártatva ugyanilyen megalapozottsággal visszakoz. Majd az előbb ifjú, majd középkorú távirdász és később öreg hajójárat-tulajdonos promiszkuitásba fojtja bánatát. És a csaj, majd néni is ellesz valahogy mással, hogy aztán őszbe csavarodván visszacsavarodjanak egymásba a világ ámulatára és bizonyos szűk látókörű rokoni személyek felháborodására. A háttérben tó, esetleg tenger, a nap utolsó sugára veresen bukik alá a hegy mögött, a banánültetvényekről kutyák vonítását sodorja a fülledt szél, pórleányok fúrják párnába a fejüket, idős matrónák kelnek át a nagyváros forgalmas utcáin, s a távolban (vagy egy másik filmben) felvonnak egy színes lobogót.

Nem, a legnagyobb sajnálatunkra Mike Newell munkája nem ilyen, mit is nem adnánk egy jó kis giccsért. Az ugyan kétségkívül ígéretesnek mutatkozik, legalább műve korai szakaszában, hogy a főhős, Florentino Ariza (Javier Bardem igyekvő Anthony Quinn-paródiáját élvezhetjük) nettó retardáltként lép fel. Ezt tán még Márquez sem gondolta. Tiszta Amerika, hogy így is képes végigkefélni fél Dél-Amerikát. De aztán megszokjuk, hogy debil; s marad a hátborzongató igyekezet: addig gyepálni mindent, míg a szórakoztatónak képzelt filmfaj képzelt (mágikus) kliséibe nem stimmel bele.

Ám mindez így is elégtelen muníció ahhoz, hogy eleve kétségbe vonjuk általa a regények filmmé fabrikálásának szükségességét. Ha például a filmcímekben előforduló Mona Lisák magas számát tekintetbe vesszük, a festmények filmes adaptációinak is van helyük a nap alatt; kinek ne lenne kedvére Erice, Greenaway vagy akár Jarman ez irányú igyekezete. Mondhatjuk ezt zeneművekről is, milyen egyszerű: videoklip - egyébként ez a bombabiztos megoldás (mindenre: Háború és béke, rendezte: Spike Jonze, éneklik a Chemikál testvérek), valaki Newelnek is szólhatott volna.