Nem akarok nyafogni, hogy bezzeg a mi időnkben. Nem is a mi időnkben, de mondjuk, Ady Endre idejében, mit jelentett Párizs, eljutni a fény városába, életet látni, szagolni, kicsit talán tapasztalni.
Eltelik egy évszázad, és arról szól a francia film, hogy a párizsiak fogják magukat, átköltöznek New Yorkba, mert ott van élet, lehetőség, változatosság, szín, fény. Kicsit még várunk, és a New York-iak költöznek Pestre, ha szerencsénk van, megérjük.
Egyelőre nincs szerencsénk, mert bent ülünk ezen a különösen szellemes francia vígjátékon, ami nemcsak unalmas, de hosszú is, félszendergésemből olyan elmés humorok riasztanak föl, mint hogy a kínaiak kínaiul beszélnek, amit nem ért meg a derék francia néző, meg persze a magyar sem, ezért nevetni kell, hogy ezen a nyelven is vannak hangsúlyok, amelyek eligazítanak egy beszélgetésben, még ha egy szót sem értünk a társalgásból.
Hogy is van ez?
New York, ahogy mondani szokás, nem Amerika, de földrajzilag talán mégis, ezért át lehet oda evickélni, és akkor némi európai gőggel lehet megfigyelni az őslakosokat és bevándorlókat. Az őslakosok nagydarab, kék szemű marhák, akik rokonszenvvel méregetnek bennünket, bár nem tökéletes angolságunk miatt enyhén debilnek látnak.
Egyébként is Zéviörnek mondják azt a nevet, hogy Xavier. A bevándorlóknak az angolsága azonban a miénkével azonos, úgyhogy mi nézhetjük őket enyhén debil belgáknak, kínainak, spanyolnak vagy Puerto Ricó-inak.
Lehet, hogy nem rossz szándékkal készült a Már megint lakótársat keresünk, és biztos van annak is súlya, ha valaki franciául mondja el, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, de az egész két órára széthúzva igencsak fárasztó.
Főleg azért, mert nem állt a rendező mögött valaki a józanság korbácsát suhogtatva, hogy legalább azokat a jeleneteket vágjuk már ki, amelyek se nem viccesek, se nem hangulatosak, se nem viszik előre a cselekményt. Így aztán percekig pecáznak nagy varangyokat egy terráriumból, hogy na, ki meri megcsókolni. Senki.
Nem is csoda.
A színészek a mostani francia mozi színei és virágai, a főszereplő vézna félember Romain Duris engem leginkább egy szögletes fogú gőtére emlékeztet, bár ebben a minőségében is sokkal kevésbé idegesítő, mint Audrey Tautou. Utóbbi nyilvánvalóan megakadt az Amélie-nél, pedig telnek-múlnak az évek, ma már nem olyan varázslatos azt nézni, hogy meresztgeti a szemét, és olyan csőrösen.csücsörösen beszél.
Színészbetegség, hogy valaki folyton azt ismételgeti, amivel egyszer sikere volt. Rendezőbetegség, hogy nem szólnak rá.
De hát mindegy is, nem ezen múlik. Az élet varázslatosan egyszerű és varázslatosan bonyolult. Ha valaki ezt magyarul mondja a kávéházban, a többiek kiröhögik. Ha franciául egy filmben, akkor szellemes.
