Annyit mesélték már szomszéd szeretők románcát, házasságtörők izgalmakban bővelkedő történeteit, ideje volt, hogy meghallgattassék a másik fél is. Látszólag eme igazságtétel vezérelte Wong Kar-wai tollát és kameráját. S hogy el ne unja/unjuk a megcsalt férj tompa keservét, a magára hagyott feleség csöndes drámáját, briliáns stílusgyakorlatot, kosztümös történelmi filmet kanyarított köré. Régi, elfeledett korban járunk, valamikor a múlt században, tömegtársadalmon, emancipáción, szexuális forradalmon, modernitáson még éppen innen. Nat King Cole füstös hangon, spanyolul énekli a kor megidéző slágereit, a Quizas, quizast meg a Te quiero dijistét, Michael Galasso és Umebayashi Shigeru eredeti kísérőzenéi a végsőkig fokozzák a nosztalgiát. 1962 az év.
Akkor még úgy indították a lányokat az életbe, hogy megtanították őket az illendő viselkedésre, öltözködésre, a szép járásra, a szép ülésre. Úgy tudták átszelni a szobát, hogy a könyv nem esett le a fejükről, hibátlanul harmonizált a táska és a kesztyű, nyílegyenes volt a csík a harisnyájukon, sajkaként ringatóztak eszméletlen tűsarkakon.
Chan asszony is gondos nevelést kaphatott, de sajnos fogalma sincsen arról, mi a teendő akkor, ha férjünk összeáll a szomszédasszonnyal. Chan asszony dolgozó nő, odaadóan végzi munkáját, és szervezi főnökének a felesége és a szeretője között megosztott programját. Egy ízben két egyforma retikült rendel külföldi útra induló férjétől, az egyik a főnök nejének, a másik a nőjének lesz. Kisvártatva felfedezi, hogy a szomszédban lakó Chow asszonynak ugyanolyan táskája van, mint amilyet neki hozott a férje, Chow asszony férje pedig éppolyan nyakkendőt hord, mint amilyet az övé. Chow úr felesége sokszor és sokáig túlórázik, Chan asszony férje gyakran és hosszan időzik külföldön, és egyik-másik üzleti útja egybeesik Chow asszony anyjának hirtelen fellépő és vidéki ápolást igénylő betegségével. Chow úr mintha könnyebben viselné a dolgot, kivált, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz a gyönyörű Chan asszonnyal. Mert elkezdenek titokban találkozgatni, előbb csak információcsere céljából, majd a maguk kedvére. Chan asszony nagy kedvelője a folytatásos történeteknek, Chow úr pedig szívesen írna ilyeneket, de korábban nem volt mersze belevágni. Amikor beüt a siker, ráadásul a lap, amelyiknél dolgozik, munkát ajánl neki Szingapúrban, Chow úr készen áll arra, hogy új életet kezdjen.
De Chan asszony nem áll készen. ´ még a régit nyűvi, próbálja megérteni a történteket, és a házasságukról beszélget Chow úrral, akiben a sorstársat látja. Igyekszik tanulni, de lassan halad. Több időre volna szüksége ahhoz, hogy szembenézzen az érzéseivel, de Chow úr (és Wong Kar-wai) csak egy évet ad neki, azután lelép.
Wong Kar-wai tehát egy évet marad Chan asszonnyal, lesi minden finom mozdulatát, arcának rezdülését, követi minden léptét, végigfényképezi a teljes gardróbját, a tömérdek azonos szabású, de más és más anyagú, színű és mintázatú ruhát. Ugyanilyen hagyományos kínai fazont hord a duci főbérlőnő is, de a hősnőé merev, akár a páncél, túl magas a nyaka, és olyan szűk, mintha minden jelenet előtt úgy varrták volna bele. Ez a gonosz szabás csak olyan tökéletes alakra előnyös, mint a sudár Maggie Cheungé, akin hosszan és élvetegen időz Christopher Doyle kamerája, lépcsőn föl, lépcsőn le, folyosón, utcán, sikátorban, kivált hátulról, távolodóban. Utánanézni egy nőnek, van ez még?
Wong Kar-wai egy évet szöszmötöl Chan asszony lehervadt házassága és szirmot sem bontó szerelme körül, aztán mintha megunná az egészet, helyszínt, évet és tempót vált, '63-ban vagyunk, majd '66-ban, Szingapúrban, majd Kambodzsában, ahová egy archív bejátszás erejéig megérkezik de Gaulle tábornok, de csak azért, hogy a magas szintű látogatás örvén Chow úr magányosan bóklászhasson az ősi templomromok között Angkorban. Előtte még különös dolgok történnek a hős szingapúri lakásában: eltűnik egy pár becses női papucs, és rúzsfoltos cigarettavég van a hamutartóban. Chan asszony járt volna ott? Aligha. Még telefonálni sem mer, egyébként pedig nem dohányzik. Létezik egyáltalán? Nem csupán Chow úr képes regényében és Wong Kar-wai emlékezetében kiformálódott nőalak, akit látni lehet, de megérinteni nem?
Vadul nosztalgikus film a Szerelemre hangolva. Azt kérdi, milyen volt az a régi város, benne egy régi nő, egy régi érzés. Az emlékezés logikáját követi, amikor túloz, téveszt, stilizál, kihagy és lelassít, "aránytalan" jelentőséget tulajdonít mellékes mozzanatoknak, töredékeket rakosgat össze, máshonnan kivett részekkel és képzelettel pótolja a hiányt. Nem történetet akar elmesélni vagy rekonstruálni, hanem formát keresni az emlékezésnek. És a keresett forma, az emlékbe oltott vágy lesz maga a film.
