Hitler után Nicole Kidmannel játszadozhatott a német rendező, de félidőben lecserélték. Ezzel biztosan rosszul jártunk, de duplakritikánknak inkább az a fő kérdése, hogy Kidman, vagy Daniel Craig a nagyobb fapofa.
Mátrixos párbeszédek merev Kidmannel - 3/10
snora
B-mozit még nem forgattak ennyi pénzből, Tarantino és Rodriguez ugyanekora költségvetésből három filmet is kihozott volna. Az Invázió mondjuk az A-kategóriát célozta meg, csak valahol félresiklott. A költekezést (amellett, hogy Kidman árfolyama már a készülésekor is magas volt, Craignek csak később vitték fel a Bond-filmek) azért nem értjük, mert ennél az alapanyagnál olcsóbb scif-téma nincs sok: nem kellenek hozzá űrhajók, vagy futurisztikus díszlethegyek, még egy nyomorult marslakót sem kell összetrükközni hozzá. Az ellenség ugyanis láthatatlan. A paraskálán mégis előkelő helyre lenne hivatott az űrvírus, ami érzelemmentes lényeket farag a fertőzött emberekből. "A bácsikám nem a bácsikám" - panaszolja a kisvárosi dokinak Vilma az 56-os eredetiben, és persze nem a bácsikát vizsgálják ki, hanem őt küldik pszichológushoz. Az új mutációban viszont annyira felpörögnek az események a fogadáson kávéstermoszba öklendező pincérekkel, és a szélvédőre csapódó nyálkás kuyatetemmel, hogy finom paráztátás az elején el is marad.
Pont ezért is vették fel a Wachowskikat és kis tanítványukat, James McTeigue-t, hogy felpörgessék az Inváziót, miután az eredetileg felkért német rendező, Oliver Hirschbiegel verzióját nem találta elég akciódúsnak a stúdió. Persze a tesók most sem bírták ki egy kis okoskodás nélkül, az első szusszanásnyi pihenés alkalmával bedobták a Mátrix második részétől bevezetett álintellektuális szópárbajokat. Mi ettől a ponttól kezdve egészen jól szórakoztunk, kínunkban. Az is újabb mosolyt csalt az arcunkra, hogy bár a betegség cseppfertőzéssel terjed, a vírusgazdák csak az áldozatok szájába okádva terjesztik a kórt.
Ez az "érzelemmentes betegség" Nicole Kidmant jóval az Invázió előtt megtámadta. Már a Tágra zárt szemek legcikibb jelenete is az volt, mikor Tom Cruissal beszívott a hálószobában, és megpróbált lazázni. Nemcsak az emberi megnyilvánulások hiányoznak most az arcáról, de a felsőteste is olyan, mintha egy próbababára ültették volna át a fejét. Hiába szaladja át fél Washington D.C.-t, a mellei meg sem rezzennek. Bár ez lehet, hogy valami nagymamás betonmelltartónak köszönhető, hisz a színésznő többé-kevésbé vállalni szokta kicsi melleit. A lényeg: az Inváziót végül sem a színészek, sem a rendezők nem vállalták fel, így promóinterjúk és autogramosztások híján jól meg is bukott Amerikában. A legjobban nekünk az fáj, hogy talán sosem derül ki majd, hogy a béna végeredmény melyik rendezőnek köszönhető. A Bukás és a Kísérlet után ugyanis nagyon szurkoltunk Hirschbiegelnek, de az Invázió óta mintha egyetlen felkérést sem kapott volna.
Ne gondolkodj, parázz! - 6/10
barb
Valószínűleg sokkal jobb film lett volna az Invázió, ha a Warner nem cseréli le forgatás közben Hirschbiegelt, de lecserélte, és így nincs miről beszélni. Ami az eredeti koncepcióból megmaradt, az a nyomasztó hangulat, ami pedig pluszba bejött, az a látványos akció, a szétszabdalt idő- és térkezelés. Ettől persze sci-fiből átcsúszott akciófilmbe, de annak például nem rossz.
Tény, hogy a szellemi rész hiányzik a Testrablók támadásának ebből a feldolgozásából, az okoskodást - miszerint az emberek bizony állatok, és ha nem lenne háború, akkor bizonyára nem is emberek élnének a Földön - elintézik kábé öt percben. De ki a fene akar mindig gondolkodni? Főleg, amikor szanaszét vágott, impulzív képek ostromolják az idegeit, és örül, ha időben bele tud kapaszkodni a kóláspohárba.
Zsigerien ütős film lett ez, és ezt főként Nicole Kidmannek köszönhetjük. Az ausztrál színésznő - akiért még a valóban rémes Földre szállt boszorkányt is képes voltam végignézni -, ahhoz az egyre fogyatkozó női színészkaszthoz tartozik, akiket nem a hatvanas derékbőségük miatt állítják a kamera elé. Impulzív, kreatív és minden pillanatban jelen lévő, kifejező személyiség, aki még ezt az egysíkú szerepet is izgalmasan adja elő: a fia megmentéséért mindenre kész anyáét.
Daniel Craig mimikai spektrumával továbbra sem vagyok kibékülve, de tény, hogy jó pasi, és ezúttal a megbízható családi barát szerepében kielégítően tetszeleg. Jeremy Northamről sosem gondoltam, hogy színész lenne, így telitalálat, hogy az üveges tekintetű, űrvírus-fertőzött hadseregbe osztották be. A kukisok közül igazából a Nicole Kidman kisfiát, Olivert játszó Jackson Bond miatt érdemes beülni a filmre. A kilencéves, jóképű kissrác olyan elevenen, édesen és belevalóan játssza a kilencéves, jóképű, eleven, édes és belevaló kissrácot, hogy biztos vagyok benne, legközelebb valami karácsonyi szupermoziban tűnik fel.
