Az év eseményfilmjének ígért Tron: Örökség kapcsán joggal merül fel a kérdés: miért épp egy Amerikán kívül hamar elfeledett, ósdi sci-fi kap nagyszabású, 3D-s folytatást röpke 28 éves hiátus után. A Tron, avagy a számítógép lázadását hazájában övező szolid kultusz még kevés, viszont jellegzetes látványvilágát korszerűsítve a Tron: Örökség akár a Mátrix vagy az Avatár babérjaira is törhet.
Noha az első, hús-vér színészeket CGI-világba álmodó moziként filmtörténetileg mérföldkőnek számít, az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadásáról már megjelenésekor megoszlottak a vélemények. Ilyen képi- és hangvilágot azelőtt sosem láthattunk (utóbbiért egy Oscar-jelölés is járt), a történet és a karakterek viszont a legtöbb nézőt hidegen hagyták. A látványvilága azóta csak elavult, ennek ellenére Amerikában kultusz burjánzott körötte (elég a játékokra és képregényekre, valamint a South Park-idézetekre gondolni), Roger Ebert pedig aktívan kardoskodott a szerinte roppant alulértékelt mozi utóélete fölött. A régóta tervezgetett folytatás teasere a 2008-as Comic Conon sikerrel debütált, így a Disney 200 milliót invesztált az eleve 3D-re forgatott projektbe. Az eredeti Tron rendezője, Steven Lisberger producerként tért vissza, a direktori széket meghagyva az újonc Joseph Kosinskinek, Jeff Bridges pedig újra elvállalta Kevin Flynn szerepét. A húzónév ráadásul nem valami aktuális celeb, hanem a francia elektro-duó, a Daft Punk lett, kiváló score-juk pedig szépen építgette a filmet övező hype-ot.
A Tron: Örökség jó két évtizeddel az előző részben történtek után veszi fel a fonalat. Régi ismerősünk, a nagy felfedezés előtt álló számtech-mogul, Kevin Flynn (Bridges) egy este szőrén-szálán eltűnik, magára hagyva fiát, Samet (Garrett Hedlund). Az ENCOM-ot pénzemberek veszik át, az ifjabb Flynn pedig időközben a xXx főhősét megszégyenító vagánnyá és Robin Hood-féle antikapitalista igazságosztóvá cseperedik, de egy nap apja nyomára bukkan, és őt is beszippantja Tron világa. Hősünk rádöbben, hogy apja eltűnése óta a számítógép-univerzumban raboskodik, miután mesterséges énje, Clu (szintén Bridges, CGI-fiatalítással) fellázadt ellene, és átvette a hatalmat.
Hadd kezdjem a jó hírrel: a zene mellett a látványvilág is elsőrangú lett, a Tron: Örökség e szempontból méltó továbbgondolása elődjének, hisz alkotói ezúttal is kihozták a maximumot a kor technológiája és az alapötlet adta lehetőségekből. A 3D egy pillanatra sem öncélú, remek húzás például, hogy a film akkor válik valóban térhatásúvá, amikor a protagonista alámerül Tron világába. Az akciójelenetek ugyan lassúbbak és statikusabbak a vártnál, de a 3D-vel felturbózva többször is képesek megizzasztani a nézőt. A rossz hír viszont az, hogy ennél több pozitívumot a legnagyobb jóindulattal sem lehet találni a filmben, ráadásul a tartalmi hiányosságok az audiovizuális hatást is aláássák.
A legnagyobb probléma természetesen a történet, pontosabban annak hiánya. Persze az eredeti Tront sem a sztorija miatt szerették, de a folytatás alkotóin látszik az igyekezet, hogy bonyolult karakterekkel, mély apa-fiú kapcsolattal, fogós sztorival és releváns (valójában képmutató) mondanivalóval turbózzák fel a legprimitívebb konzoljátékokat idéző alapkoncepciót. Mondanom sem kell, ezek közül egyik sem jött össze: a sztori egyrészt tökéletesen infantilis, másrészt viszont alaposan túl van bonyolítva. Jobban jártunk volna, ha a Tron: Örökség reboot-nak készül, mivel a film folytatásként túlságosan épít az eredetire, amit viszont a közönség jó része réges-régen, vagy rosszabb esetben egyáltalán nem látott. A forgatókönyv egyébként is olyan sematikus és élettelen, mintha programok generálták volna, ráadásul az alkotók emellé nem átallották a Mátrix és az Avatár pátoszosságát is ráerőltetni filmjükre.
A Tron:Örökség körülbelül háromnegyed óráig működik, utána viszont egyre inkább érdektelenné válik, mivel a szép lassan elenyésző történet mellett az alkotók már látványban sem tudnak újat mutatni, sőt a film egyenesen szem-irritálóvá válik. A játékidő felénél járva már az lehet az érzésünk, hogy egy két órás, de sajnos sokkal hosszabbnak tűnő lézershow-t látunk. Lehetett volna a következő Szárnyas fejvadász vagy Mátrix, filmünk viszont leginkább a Transformers agyatlan látványorgiázását ötvözi a Tőzsdecápák 2: A pénz nem alszik folytatás-opportunizmusával. A Tron: Örökség összességében tipikus egyszer nézhető eyecandy-blockbuster: az Avatárral ellentétben olyan világot tár elénk, amibe nem fogunk visszavágyni.
