A film jelöltként megjárta az idei Oscar-gálát, az év egyik legígéretesebb mozija azonban még az izgalmas történet ellenére is csupán ígéret maradt.
A libanoni származású, Kanadában élő drámaíró, Wajdi Mouawad Futótűz című színműve alapján készült mű történelmi oknyomozás. A québeci testvérpár, Jeanne és Simon édesanyjuk végrendeletének különös kitételét készülnek beteljesíteni, amely szerint anyjuk holttestének addig jeltelen sírban, mezítelenül, arccal lefelé kell feküdnie, míg az ikrek el nem utaznak szülőföldjükre, Libanonba, és fel nem derítik azelőtt soha nem emlegetett bátyjuk és régen halottnak hitt apjuk személyét. Gyökereik kutatása közben rádöbbennek, édesanyjuknak milyen tragikus sors jutott a polgárháborús összecsapások sújtotta Libanonban. Az izgalmas, hideg tudatossággal megszerkesztett filmek esetében elkerülhetetlen, hogy a néző el ne kezdjen aggódni a történet sorsáért. Itt is eljön a pillanat, amikor szorongani kezdünk, vajon a szépen, sodró lendülettel, mégis érzékenyen felépített eseményeket le lehet-e zárni méltósággal. Mesélőnk elrontja-e a történet végét, elfogad-e egy kényelmes sémát zárlatként, amilyent már sokat láttunk? Márpedig a film közepén sejthető befejezés - "a nagy csavar" - éppen ilyen. Ez a film egyetlen hibája, amely azonban szárnyaszegetté is teszi a nézőt.
A két testvér oknyomozása lebilincselő hírháttérdráma, amely érzékletes képsorokkal, hús-vér szereplőkkel visz közelebb a 70-es évek közel-keleti vallási-etnikai konfliktusához. A nagy csavar a műfajváltásban van: a realista történet szempillantás alatt görög tragédiává fajul - ami még csak anakronisztikus lenne. Ami ennél rosszabb: a rejtély, amelyet az ikrek felfejtenek, inkább hasonlít egy brazil szappanopera "spontán" cselekményvázlatára. Az pedig nemcsak egy másik kávéház, de egy másik kontinens.
