Meg Ryan épp telefonon beszél egy barátnőjével az utcán s közben egy taxi üvegében veszi szemügyre gyorsan a frizuráját, amikor egy fürge kosztümös hölgy pattan be előtte a kocsiba. "Nők" - jegyzi meg Ryan jelentéstelien és leint egy újabb taxit. Nők bizony - de nemcsak önirónia, hanem érzékenység is jellemzi Diane English 2008-as filmjét.
Abszolút női film
Női rendezővel, női forgatókönyvíróval. A könyvet maga a rendezőnő - Diane English ezzel a filmjével mutatkozik be nálunk -, illetve kolléganője, Clare Boothe Luce jegyzik, akitől több, mint fél évszázad választja el Englisht, s ami összeköti, George Cukor harmincas években készült keserédes komédiája, a The Women. Az alap tehát közönség által hitelesített, csak némi aktualizálást igényelt, ami többek között a technika olyan vívmányait jelenti esetünkben, mint mondjuk a mobiltelefon, vagy a szerelmi bánatból való regenerálódásul elkészíthető saját divatshow. A film nagy alapötlete, hogy egyetlen szükségszerű felbukkanástól eltekintve csak nőket szerepeltet - ugyanakkor természetesen a férfi jelen van így is, hiszen szó van róla, emlegetik, sírnak, dühöngnek miatta, átkozzák, kiáltanak utána. Azt azért külön sajnáljuk, hogy a Bostoni Könyvtárban forgatandó jelenet végül nem készült el: itt ugyanis egy remek vizuális poén történt volna: a patinás régi könyvtárakban szokásosan sorakozó nagy gondolkodók, írók - mind férfiak- mellszobrait s portréit nőalakokra cserélték volna az alkotók.
Úgy tűnik, hazájában a kritika nehezen talált fogást a Nőkön, s nem véletlenül, hiszen mind műfaja, mind kijelölt célközönsége nagyjából megfoghatatlan. Vígjátéknak drámai, drámának könnyed - nekem a jó pár évvel ezelőtti francia, sok-női-főszereplős film, a Vénusz szépségszalon jutott eszembe róla, ráadásul a szépségszalon itt is fontos dramaturgiai szerephez jut majd.
A "nullás" évek nője
Hősnői középkorú, meg fiatalabb, meg idősebb nők, problematikus magánélettel s egymás iránt érzett nagy, mindenfajta körülmények miatt szintén könnyedén problematizálható, de azért tagadhatatlanul nagy érzelmekkel. A legfontosabb természetesen Meg Ryan karaktere, vagyis Mary Haines, aki egy szépségszalon körmösénél a kezeit polírozó lány felületes egy házasságtörő férfiról szóló fecsegését hallgatva hirtelen arra kapja fel a fejét, hogy elhangzik a saját vezetékneve. Azaz a férjéé. A fiatal lányért bolonduló s nejét csúnyán átverő férfi a férje. Ha el kell képzelnünk egy szituációt, melyben megcsalatásunkról értesülünk, felteszem, nem a nyilvános, nőktől hemzsegő szépségszalont képzeljük el ideális helyszínül - ha létezik egyáltalán ideális hely erre az esetre -, s ehhez hasonlóan, nem a beszédkényszeres körmöslányt informátorként. Aki egyébként még visszatérő szereplője lesz a történetnek, hiszen később fültanúja kell legyen egy remek hamis párbeszédnek Mary és barátnője között, ami Mary kiteljesedett szexualitását hivatott fennhangon szemléltetni.
Vázlat a nőkről
A Nők tényleg nehezen megragadható film, de semmiképpen nem rossz. Nem "tanulmány a nőkről", nem is felhőtlen karácsony-környéki szórakozás - de mondjuk egy értő kézzel felskiccelt vázlat. Színészi alakításai mindenképp figyelmet érdemelnek, így a mindig gyönyörű Annette Bening vagy a komikusi vénáját megmutató Eva Mendes és a többiek - de leginkább az ismét eleven fényében tündöklő Meg Ryan, akinek örülni kell, mert jó színész és végre megint egy érzékeny, izgalmas oldalát mutatja. Én drukkolok a Nőknek. Meg a férfinézőknek.
Kinek ajánljuk?
- Természetesen női nézőknek.
- Nem csak női nézőknek, hiszen nem egy rózsaszín, hamis hangú vígjátékról van szó, hanem egy őszinte meséről.
Kinek nem?
- Aki elementáris ráismerést vár a férfi nemről.
- Aki visszaigazolást remél a női döntések megkérdőjelezhetetlen voltáról.
6/10
