"Hogyan egyezteti össze az anyaságot és a karriert?" - adja a filmjében felvonultatott nők egyikének a szájába Diane English a sablonkérdést, amire az őszinte és nyilván szellemes válasz a tengerentúlon: Ritalinnal. A hősnő replikája sajnálatunkra kissé hamis, hisz' lánya nem igényel állandó gondoskodást, legfeljebb gyermekpszichiátert, mivel rituálisan tamponokat éget; a karrier pedig kimerül a kertiparti-szervezésben.
Az 1936-ban színre vitt Broadway-darab írónője, Clare Boothe Luce állítólag olyan kegyetlenül ment neki nőtársainak, hogy a színmű három évvel később elkészített filmváltozatában George Cukornak le kellett egy kicsit csiszolnia a mű éleit. Hét évtized múlva English műve ugyanabból az anyagból már teljesen ment' a társadalmi észrevételektől, ellenben hemzseg az ellenszenves hárpiáktól. A fellépők viszontagságos napjai nagyjából hasonlítanak a Szex és New York asszonykáinak válogatott kínjaira. A tűsarkúban tipegő nőtípusok személyiség nélküli reprezentánsai társadalmi vagy professzionális státuszuknak; közös nevezőjük pedig az élősködés a lesajnált és gyűlölt férfiakon. Mégsem a férfiúi önkény vagy a társadalmi elvárások akadályozzák nőink önkiteljesedését - mármint a jógatáborban elnyert belső megtisztulást -, hanem a luxus kényelme. Kérdezhetnénk, hogy Mick Jagger miért nem talált magának értelmesebb passziót, mint hogy producerként nevét adja a produkcióhoz; de őszintén szólva kit érdekel ez? Persze van egy tippünk: a szereplőgárdában egyetlen férfi sincs. Szerintünk a nézőtéren sem lesz.
