Murakami Haruki világsikerű regényéből egy vietnami fesztiválkedvenc (Tran Anh Hung) és tajvani operatőre (Lee Ping Bin) készített magas szakmai színvonalú filmet. Öngyilkossággal indítunk s zárunk, közben pedig fiatal, jóképű, intelligens és érzékeny egyetemisták szenvednek az élet elviselhetetlenségétől.
1967-ben vagyunk, Japánban is dúl a diákság éretlen hőzöngésként ábrázolt "elforradalma", ám a film hőseinek nem holmi társadalmi igazságtalanságokkal, hanem a saját létükkel van bajuk - amit a felnövekvés traumájaként, vagy az emberi találkozás lehetetlenségével való szembesülésként, esetleg az eredendő magányosság tapasztalataként megfejteni mind-mind e különös spleen leegyszerűsítése volna. A középpontban a gyászmunka áll, amit egy megmagyarázatlanul öngyilkossá lett fiú barátnője és barátja végez, akik sosem tudnak egymásra találni - mert a gyász nem feldolgozható: túl lehet jutni rajta, de nem vértez fel a következő veszteség ellen.
A kulcsszerepet játszó szexualitás egyrészt súlyos, szinte metafizikai döntések kifinomult érzékenységű realizálása, másrészt ösztönöktől vakon vezérelt aktus, a vágy kivédhetetlen következménye, ami inkább csonkítja, mint beteljesíti az életet.
Ez az emberpróbáló lassúságú, jelentőségteljes nézésekre és hallgatásokra épülő, pazarul fotografált film lehetne a zseniális Szerelemre hangolva párdarabja is - s talán akar is lenni; az operatőr mindenesetre már Wong Kar-Wai klasszikusában is közreműködött -, ha nem épp a mindent átizzító erotika hiányozna a szép arcú és kecsesen búslakodó ifjak játékából.
