-Hogyan lettél balerina?

-Mozgékony gyerek voltam, így anyám elvitt a MOM-ba, Manci művésznő balettiskolájába, hetente kétszer - kedden és pénteken. Már akkor könnyedén a fejemhez emeltem a lábam. A Balettintézetből pedig évente egyszer körbe szokták látogatni ezeket a gyerekcsoportokat, így választott ki engem is Merényi Zsuzsa, aki aztán később a balettmesterem lett. Érdekes módon sokáig még a Balettintézetben sem gondoltam, arra meg főleg nem, hogy a tánc egy életre fog szólni. Azt viszont éreztem, hiába is tisztelem, becsülöm a klasszikus balettot, a tütüs dolog nem fog menni nekem, ezért is mentem rögtön Pécsre.

-Kemény időszak volt az iskola?

-Nem, nagyon jó volt, az ember azt gondolta naivan, hogy milyen menő dolog balerinának lenni. Az utcán kifelé fordított lábfejjel mentünk, hogy észrevegyék: balettosok vagyunk. Kevesebb volt a szabadidőnk talán, de testközelből láthattuk Orosz Adélt, Lakatos Gabriellát, és köszöntek nekünk, ami nagy élmény volt.

-Pécs után hol szerepeltél még?

-Pécsről tizenhárom év után mentem Markóhoz Győrbe. Igaz, csak hét hónapra, utána egy darabig nem is volt állásom, majd a Rock Színházban dolgoztam balettmesterként. Ott már beállítottak néhány darabba énekelni-táncolni.'85-ben jött haza Imre Zoltán Szegedre, akkor én is odaszerződtem, és onnan mentem szakmai nyugdíjba. Öt éve vagyok Pesten és meglepő módon sokan keresnek, hogy dolgozzunk együtt. Prózai szerepre legelőször Gaál Erzsébetnek jutottam eszébe. Szegeden a Bernalda Alba házában Maria Jozefát, a nagymamát játszottam. Nagyon megtisztelő volt, hogy színpadon beszélhetek. Tisztáztuk Erzsivel, ha úgy érzem, mesterkélt, rossz, akkor nem csinálom. Viszonylag jól sikerült, ezután kért fel Zsótér Sándor játszani a Sasfiókban, a III. Richárdban, és Az ügynök halálában.

-Azért érdekel még a klasszikus balett? Nézed néha?

-Nem. Bár mostanában nem sok minden érdekel. De azért is hagytam ott annak idején, mert nagyon tisztelem, azokat, akik csinálják, mert tudom, mennyi munka van mögötte, de én azon keresztül nem tudtam magam kifejezni.

-Egy balerina légies és igazi nő. Ilyen vagy. Ugyanakkor van a hangodban, és az egész habitusodban egy ettől teljesen elütő jellegzetes érdesség. Nehéz volt dolgoznod ezzel a kettősséggel?

-Nem érzem kettősségnek. Fiatalabban nyilván szebb voltam, más szerepeket kaptam. Most érettebb vagyok, és egyre több megválaszolatlan kérdésem van. Az ember változik. Amikor visszagondolok a húszéves koromra, néha olyan, mintha nem is én lettem volna.

-És húszévesen is ilyen beszédes volt az arcod a színpadon?

-Egy táncos egyben színész is kell legyen. Elmond valamit - amihez kell az arca. Nyilván régen is ilyen voltam, csak fiatalabb.

-És milyen volt fiatalon nyugdíjba menni?

-Nyugdíjba menni mindenképpen rossz, az ember feleslegessé válik, pedig ma már nem nagy eset, ha valaki hatvan évesen mozog a színpadon. Aztán jó is, mert most máshogy és másokkal is dolgozom.

-A Trafóban játszott Megtisztulva például inkább próza volt. Elsősorban nem is fizikailag lehetett megterhelő.

-Zsótér egy akkor végzett lányt akart erre, akit azonban pont nem engednek el a Katonából. Ezután nekem szólt, hogy negyvennyolc évesen játsszak el egy húszéves nőt - úgy, hogy le is vetkőzöm. Mondtam, hova menjen. Azt válaszolta, hogy én örökké húsz éves vagyok. És én elhittem. Neki elhiszem. Ehhez a darabhoz aztán meg kellett küzdenem magammal, és megérteni valamit Sarah Kane-ből, a képeiből, a testvéréhez való tartozásából, a világlátásából. Nem tudtam megfejteni, csak a magam módján belementem az egészbe, hogy mégis valami ki tudjon jönni belőle. A mondatok pedig tök egyszerűek, de mindegyik mögé lehet gondolni még másik nyolcvanat. És hiába is beszélgettünk erről, hiába tudok néhány dolgot Sarah Kane életéről, nem értem, sőt össze is zavart engem ez a darab.

-Nyomasztónak ígérkezett a darab, nyomasztó volt, mégis csináltad.

-Zsótér miatt, egyszerűen bízom benne. Ha hiszek valakiben, akkor nagyon mellé tudom magam rakni, ha nem hittem volna benne, el se kezdem. Kamut csináltam már ezret. Közben nem tudom, van-e értelme bármit is csinálni.

-Észrevettétek nyilván, hogy előadás közben mennek ki az emberek.

-Persze, azt nem lehet nem észrevenni, hogy tízesével-húszasával rohannak ki a teremből a nézők, de egyrészt ez nem meglepő egy Zsótér darab kapcsán, másrészt most először gondoltam tisztán, hogy nem érdekel, mit szólnak hozzá, mert nekem olyan sok problémát okozott ez a darab, hogy a fogadtatása lényegtelen emellett. Nézőként engem is sokkolt volna ez az előadás, úgyhogy nem csodálkoztam ezen. Nekünk mégis jó volt, mert bár különböző helyekről jöttünk, az első pillanattól kezdve éreztük, hogy ezt szinte magunknak csináljuk, hogy magunkból akarunk ezáltal valamit megfejteni, meg a nőből. Nem hiszem egyébként, hogy sikerült bármelyikünknek is, de gondolatok és érzetek feljöttek belőlünk, és ez olyan sokat jelentett, hogy senki nem akart kiszállni belőle. Még a kínlódások ellenére, sem az előre sejthető értetlen fogadtatás ellenére.

-Milyen "igazi" színészekkel táncosként dolgozni?

-A táncos is színész, legfeljebb nem tanult beszéd-technikákat, mert a táncos a testével beszél. Ha valaki őszintén beszél, akkor az jó, ennyi. A táncosoknak pontosan kell dolgozniuk, ezért hiába is nyomasztott közben az egész, nem mehettem be könnyes szemmel, hanem praktikusan kellett hátul felvenni a következő ruhát, és kész lenni minden pillanatban. A mondatokat fegyelmezetten kellett mondani, úgy, hogy az érzés ott legyen mögötte. Matematika volt az egész. Talán a vége nem annyira: hogy mi értelme van itt bárminek. Közben tudod, hogy nem szabadna ilyet mondani, mert élni kell az életet. Muszáj.

-A próza után az Alkonyodóba újra táncoltál.

-Bozsik Yvette-tel, mint asszisztens dolgoztam, és egy-két darabjában táncoltam is, így a KET-ben "szem előtt" voltam, bár Horváth Csabát ismertem már előtte is. Régóta tervezett egy darabot idősebb táncosokkal, én pedig örültem, hogy újra dolgozhattam régi kollégákkal.

-Hogyan lehet fizikailag állandóan jó állapotban lenni?

-Néha felmerült az embernek, hogy miért kell megint bejönni próbálni, de ha nem kell, két hét után annyira igényli a test a mozgást, hogy muszáj valamit csinálni. Ahogy öregszik az ember, előfordul, hogy itt-ott fáj, de idővel ezt megtanulja kezelni és viselni. Nem olyan szomorú dolog, ez a korral jár és kész. De valószínű, 70 évesen is fogok mozogni, ha nem lesz más, akkor majd ásom a kertet.

-Most még nem ásol, hanem egy "fiad lehetne" korú koreográfussal dolgozol, aki nem klasszikus baletton nőtt fel.

-Krisztián használja az indonéz táncot a koreográfiáiban, főleg a kézmozdulatokat, de ez már nem tradicionális tánc. Persze nemcsak a mozdulatok lényegesek, hanem a mentalitása, a nyitottsága. Látom, hogy jó feje van a rendezéshez és még biztosan rengeteget fog tanulni.
Nehéz volt ez a munka, kikészített, hogy a Barbara L. őszinte és igaz legyen. Ez nem baj, persze. Nem a valóságtól volt nehéz, nem attól, hogy gyerekként milyen rossz látni, hogy az ember apja veri az anyját, mert nem ezeket játszom el, hanem egy nőt, aki volt fiatal és most ott van a kérdéseivel, és nem tud mit csinálni. Magamat kellett valamennyire játszani, az volt nagy szenvedés. Hogy kell egy gyereket felnevelni? Elégedett nem lehetsz. És akkor mi van?

-Izgalmas darabokban dolgozol, olyan emberekkel, akik meghatározó útkeresői a színháznak. Nem gondoltál arra, hogy magad is csinálj darabot?

-Nem. Akit szeretek, abban hiszek, és szívesen bízom rá magam. Én egy beosztott vagyok, elfogadom, amit a rendező szeretne, és a közhelyes élettapasztalataimból beleviszem, amit tudok. Ennyi. Az érzékenységemből és a koncentráltságomból dolgozom, nincs ebbe, semmi rossz. Nagyon szeretek dolgozni azokkal, akikkel szoktam. Zsótér Sándor bármit rendez, abban feltétel nélkül hiszek, és rengeteget kapok tőle a munka során.

-Mit? Megtudsz magadról valamit ezekkel a küzdelmes munkákkal?

-Nem. Elfogadom, ami van, mert nekem ezt osztották, de nem mindig értem a világot. Néha érzem, hogy egy picit előbbre léptem, de ez csak szubjektív. A világ ettől ugyanolyan felfoghatatlan marad. Az már jó, ha a darab, a színész átad a nézőknek egy gondolatot. Valószínű, hogy én így tudom kifejezni magam és ebben is élem ki magam. Az életem többi része csak úgy van. Néha iszonyú fárasztó színpadra menni, de mégiscsak jó. Hát nem véletlenül csinálom.