Van abban valami belterjes, köldöknéző báj, hogy az alkotói válság a filmtörténet egyik visszatérő toposzává avanzsált. A kiapadhatatlan képzelőerejükről ismert alkotók időről-időre eljutnak arra a pontra, hogy saját ötlettelenségüket válasszák kreatív ugródeszkaként következő filmjükhöz. Fellinitől (Nyolc és fél) Woody Allenig (Agyament Harry), vagy a Coen testvérektől (Hollywoodi lidércnyomás) Charlie Kaufmanig (Adaptáció) sokan bemutatták már ezt a művészi szemfényvesztést, ami az önironikus számvetésre is lehetőséget ad a saját karizmatikus stílusa által túszul ejtett alkotónak. A drámaíróból filmessé vedlett Martin McDonagh is effajta számvetést végez el új filmjében, mely egy alkotói-, és tetszőleges egyéb lelki válságokban dagonyázó forgatókönyvíróról szól, aki számára a nehezen születő szkript és az élet egymást alakítja. Ha, a középiskolai matekórák emlékétől kísértve, nem kapnék heveny pánikrohamot ennyi szám láttán, akár levonhatnám a frappáns, ám kissé képzavaros kritikusi következtetést: a Hét pszichopata bizony McDonagh Nyolc és félje.

Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy McDonagh máris szerzői önvizsgálatra adta a fejét, elvégre eddigi mozgóképes életműve mindössze egy kis- és egy nagyjátékfilmet számlál. A kudarc sem nagyon állhat a háttérben, hiszen 2004-es debüt-filmjével – a Six shooterrel – egyből bezsebelte a legjobb rövidfilmnek járó Oscart, az egész estés Erőszakik pedig a díjeső mellett már egyenesen kult-státuszba emelte a rendezőt. Benne pillantották meg a rajongók az agyondumált gengsztervígjátékok új messiását, aki Tarantino és Guy Ritchie után ismét vérátömlesztést adhat a közkedvelt alműfajnak. Az önironikus számvetés tehát ennek a hirtelen szárba szökkenő kultusznak, és a vele járó elvárásoknak szólna, melyek könnyen gúzsba köthetik az alkotót.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy McDonagh valóban mutat némi hajlandóságot az önismétlésre. A Six shooter visszanézve olyan, mintha az Erőszakik karakter-vázlata lenne – a filmes életmű határain átlépve pedig azt láthatjuk, hogy az ír szerző már színműveiben is sokszor ugyanazokkal a karaktertípusokkal és cselekménybonyolítással operált, melyekkel aztán a filmvásznat is meghódította. A nagy húzás: a lecsaphatatlanul izgága és a passzív-agresszív szereplők hatékony kombinációja, mely néhány félreértéssel és apró konfliktussal megfűszerezve garantáltan tragikomikus tömegvérengzéshez vezet előbb-utóbb. Mindezt azok a sziporkázóan agyament párbeszédek teszik rém szórakoztatóvá, melyek mintha csak halogatni akarnák az elkerülhetetlenül fájdalmas végkifejletet – a verbális komikum felszíni rétege alatt növekvő feszültséget teremtve.

A bevált recepten A hét pszichopata és a Si-cuban sem nagyon változtatott McDonagh, bár az önreflektív csapongással kissé felborította az előbb említett dramaturgiai ívet, egyenletesebben szórva szét az akciót a cselekményben. A film egyik központi konfliktusát, valamint antagonistáját, meglehetős nagyvonalúsággal, saját 2001-es drámájából, Az inishmoor-i hadnagyból kölcsönzi. A véres cselekmény így ezúttal is egy illetéktelen kezekbe kerülő bájos kis háziállat körül bonyolódik, mely kizárólagos tárgya a véreskezű gazdi emberi érzelmeinek (a változás mindössze annyi, hogy a kismacskából kiskutya, az ír terroristából pedig kaliforniai gengszter lesz). Azonban, a címből is sejthetően, nem pusztán az ölebe után vizslató gengszterfőnök rendelkezik súlyos mentális deficittel, hanem a történet összes többi szereplője is. A kiskutyát túszul ejtő kis csapat tagjainak is egytől-egyig megvan a maguk privát kis elmebaja – többnyire nem is veszélytelen. Kedélyes sorozatgyilkosok, marcona bosszúangyalok népesítik be a vásznat, akik között az alkotói válságával, depressziójával és alkoholizmusával küzdő forgatókönyvíró már majdhogynem normálisnak és kiegyensúlyozottnak tűnik.

McDonagh a tőle megszokott kiváló stílusérzékkel mutatja be a karaktereket, és a köztük alakuló kapcsolati hálót. A film első felében így maximálisan ki is tudja aknázni a nem mindennapi szereplőgárda komikusi potenciálját. Az Erőszakikban is brillírozó Colin Farrell most kissé visszahúzódik, és sok jelenetben átengedi a porondot a többieknek. Ami persze korántsem meglepő gesztus, ha olyanokkal játszik valaki egy filmben, mint Christopher Walken, Sam Rockwell, Woody Harrelson, vagy akár Tom Waits, aki szintén feltűnik egy parádésan elmebeteg-mellékszerepben.

McDonagh veszettül humorosan és őrült tempóban ismétli, és variálja a Hollywoodi lidércnyomás alapmotívumát, dermedt agyú forgatókönyvírónkat ugyanis lekörözi az élet: hiába zajlanak a vadabbnál vadabb, papírra kívánkozó események körülötte, ő nem képes túllépni rezignált szellemi terméketlenségén. Elvetélt, csökevényes, vagy épp másoktól lopott ötletei kész kisfilmekként elevenednek meg a vásznon, tovább tágítva A hét pszichopata amúgy is heterogén világát. A bosszúéhes kvéker, vagy a buddhista terrorista morbid humorú mikro-története mindenesetre a film legviccesebb momentumai közé tartozik.

A játékidő dereka táján azonban tudatosan ritmust vált a film, hiszen az értékes ölebet fogva tartó elmebeteg-különítmény a sivatagba menekül őrjöngő üldözője elől. A hét pszichopata ettől kezdve válik didaktikusan önreflektívvé. A szereplők közösen kezdenek dolgozni a megtorpant szkripten, nyilvánvalóan artikulálva, és sokszor kiparodizálva McDonagh saját alkotói vívódásait. Ezen skizofrén ars poetica allegorikus főszereplői: a vérben tocsogó bűnügyi sztorik mesterének tartott író, aki erőszakmentes romantikus történetek megírásáról álmodozik, melyekben majd végre nem hal meg senki (Colin Farrell), valamint az akció, a tréfa és a stílusos vérontás szentháromságában hívő fanatikus mókamester, aki mindenáron ki szeretné verni a kislányos művészi ábrándokat barátja fejéből (Sam Rockwell). Ezek szerint McDonagh-ot is kísérti a saját maga által csúcsra járatott műfaji sémákon túlmutató drámaiság lehetősége, melyet azonban egy őrült gengszterkomédia formájában tár elénk. Azonban épp ezek az önironikus idézőjelek eredményezik, hogy A hét pszichopata drámai cselekményszálai teljesen elsúlytalanodnak, és ezzel együtt nehézkessé is válnak. Míg a Six Shooter vagy az Erőszakik zseniálisan vert tanyát a komikum és a tragikum közti határvidéken, addig A hét pszichopata egyes szereplőinek hosszan taglalt sorstragédiája fölött érzett veszteségérzés teljesen feloldódik a parodisztikus közegben.

Ráadásul ez a bizonyos parodisztikus közeg is sokat veszít kezdeti bájából a film végére: Sam Rockwell figurája egy pont után inkább irritáló, mint vicces, és a Woody Harrelson által megformált kőkemény gengszter érzékenykedései is baromi erőltetetté válnak a fináléra. Az alkotói válság tehát még ebben a könnyed szabásban sem áll túl jól McDonaghnak. Persze A hét pszichopata is okoz pár felhőtlen percet a jellegzetes verbális humorára vevő nézőnek, de a McDonagh-tól megszokott mesteri feszültségfokozással ellentétben itt épp az unalomba fulladás réme fenyeget.