A lengyel Chopin zenéire koreografálta Mihail Fokin a századelőn a klasszikus balett egyik négyszemélyes kecses balettremekét, a Szilfideket. A lengyel Henryk Górecki zenéjére koreografálta meg Alkonyodó című hatszemélyesét Horváth Csaba. Preobrazsenszkaja, Pavlova, Karszaniva és Nizsinszkij táncolták a Chopiniánát, Lőrinc Katalin, Zarnóczai Gizella, Fodor Katalin, Szűcs Elemér, Gantner István és Lovas Pál az Alkonyodót.
Fokin balettje négy pályája csúcsán ragyogó tánccsillagot kötött színpadi tüllcsokorba. Horváth Csaba hat nyugdíjas táncost invitált a Közép-európai Táncszínház pusztulást idéző terébe a Bethlen térre. Fehér tüll viganók habjában a táncosnők és fekete bársony nadrágban, selyemingben a férfiszólista a klasszikus balett delelőjét ragyogtatta színre. Lebegtek, a hölgyek hátán kicsiny szitakötő szárnyacskák. Az Alkonyodóban nem ugranak, nem forognak. Zarnóczai felveszi ugyan a spicc-cipőjét, éles fájdalmak árán benne botorkál a színen. Lovas pedig a színpad hátterében egy rakás tűzifát hasogat valóságos fejszével valóságos tőkén: cselekvése összefoglalja a táncosok egyhangú favágáshoz hasonlító pályájának napi kínzó tréningjeit, a végeérhetetlen testi gyakorlásokat, technikájuk fájdalmas és fogcsikorgató karbantartását.
Hat nyugdíjban lévő táncost látunk. A szívszorítóan rövidre méretezett pálya összefoglalását. Rengeteg önsanyargatás az esti lámpafénynél kurtára mért könnyedségért. S amikor már megaszúsodott színházi tudásuk: lemegy előttük utoljára a függöny. Életük derekán megkapják az obsitot. Taníthatnak. Lehetnek balettmesterek. Sajgó emlékeikkel magukra maradnak. A nagyközönség lassanként elfelejti őket, kannibálian új testek felé fordul érdeklődése. Fiatalokat akar látni. Azokban gyönyörködni. Horváth Csaba összeterelte a Pécsi Balett és a néptánc nyugdíjasait megrendítő kompozíciójához. Mihail Fokin egyfelvonásosa a táncos magaslatot, Horváth kissé megszerkesztetlen egyfelvonásosa a csúcs utáni bús diadalnélküliséget ünnepli. Ünnep és gyász. Győztesek és vesztesek. Az ellenkező irányú érdeklődés korunké. Nem a csatanyerők, hanem életük elvesztői foglalkoztatják inkább a művészeket, ha a nagyközönség továbbra is a fényt, az emberi pompát kedveli jobban a lombjuk veszített tölgyeknél, s az öregség ezer bajánál. Hatan hatféleként táncolják el az emberi lefelé menést. Három nő, három férfi vall beszédes mozdulatokkal az öregedésről, a fájdalmakról, a szakaszos lepusztulásról, az egymásrautaltságról-egymásraítéltségről, az összeszokottság fásultságáról, az egymás szolgálatáról, a fölparázsló későn jött érzésről, a test árulásairól. Nem könnyfacsaró pityeregtető játék. Száraz tárgyilagosságától válik költőivé az ábrázolás. A napi robottá változott szerelemről. Az alázatosan elfogadott ápolói szolgálatról. Esendő testek, reszkető kezek, lendületesen induló taglejtések leintése, félbemaradt törekvések, befejezetlen befejezettség.
Nem hat trottyot vonszolnak színre kizsákmányolva elesettségüket. Előadói képességük legérettebb korszakát vette igénybe a koreográfus, fölpiszkálta emberi tudásukat, önismeretüket, s rávette őket, hogy művészként előrevetítsék tapasztalatukat és látomásukat az öregségről.
Az elmúlásnak nem elégikus édelgése az Alkonyodó. Kemény, költői mű a közeledő vég fejezeteiről.
