Hosszú volt a várakozás, de megérte: fél év múltán végre a hazai mozikba is megérkezett a Coen testvérek új filmje a magányos népdalénekesről, aki művészi törekvései zsákutcáiban bolyongva járja be újra és újra saját létezésének kiúttalan labirintusát.

New York, Greenwich Village, 1961. Az amerikai folk forradalom idején járunk, főhősünk azonban nem Bob Dylan, Joan Baez vagy bárki más a frontvonalról, hanem egy nincstelen, hontalan zenész, a nagyok árnyékában fáradtan botladozó Llewyn Davis. Bár a rendezőpáros elmondása alapján Llewyn figuráját Dave Van Ronk inspirálta, aki a népdali hagyományok újjáélesztésének fontos alakja volt, valójában a hasonlóságok sorjázása hamar véget érne. Noha Llewyn Davis szólólemeze mind borítójában, mind címadásában a néhai művész Inside Dave Van Ronk című albumát idézi, és javarészt az ő népdalfeldolgozásaival keresi a kenyerét, a karakter egyértelműen a Coen testvérek önsorsrontó antihőseinek sorát gazdagítja. Van Ronk volt felesége fel is rótta a filmnek, hogy negatív színben tünteti fel egykori férjét, arról nem is beszélve, hogy barátságtalan, ellenszenves karaktereivel milyen komor, sötét, megtévesztő képet fest a mozi a ’60-as évek Village-éről. Holott a Llewyn Davis világa még véletlenül sem történelmi hitelességre törekszik: hiába helyezi el a film saját történetét egy meghatározott térben és időben, letisztult képi világa sajátos időtlenséget kölcsönöz neki, a történet végére (vagy már a kezdetén?) pedig kiderül, hogy Llewyn minden erőfeszítése ahhoz a ponthoz vezeti őt vissza, ahonnan elindult.

A nietzschei örök visszatérés tana ötlik fel a nézőben, ahogy Llewyn rémálomszerű létezésével szembesül, a jelenetek ugyanakkor nem vissza-, hanem újrajátszódnak, és ezáltal a film nem hagyja veszni a reményt, hogy a változás lehetséges, az útvesztőből igenis van kiút… Vagy mégsem? A mozi időkezelése örök bizonytalanságban tart minket azt illetően, hogy létezik-e haladás a földi életben, hogy fejlődhet-e az emberi jellem – ám épp ennek a bizonytalanságnak köszönhető, hogy a Llewyn Davis világa nem válik tragikus sorsdrámává, hiszen céltalan létezésének csapdájában vergődő címszereplője több lehetőséget is kap arra, hogy kitörjön az ismétlődő időhurokból. A valódi kérdés azonban az, hogy ki akar-e törni belőle egyáltalán?

Llewyn Davisnek nem csak a világáról mondhatjuk el, hogy időtlen, maga a karakter is az, akárcsak minden, amit képvisel. A népdaléneklés motívuma a múlt újraírásának lehetőségét veti fel, és több idősík egyidejű létezését teremti meg, ahogy Llewyn maga is elmondja, amikor megszólítja közönségét. „Ezt már bizonyára hallották korábban, hiszen ami sohasem volt új, és soha nem lesz régi, az egy népdal.” Az énekes maga is egy népdal szereplője, minden dalszövegben a saját személyisége köszön vissza, és az ismétlődő refrénekhez hasonlóan az ő életében is számos momentum vissza-visszatér. A film egyik központi eleme a több változatban felcsendülő Fare Thee Well című dal, mely nem véletlenül szól a búcsúzásról. Llewyn örökké búcsúzik, hiszen folyton úton van, csak épp sohasem érkezik meg sehová. A filmben hallott utolsó mondata is mindössze annyi, „au revoir”, miközben a háttérben Bob Dylan arról énekel, hogy végleg elhagyja otthonát.

A Coen testvérek az Ó, testvér, merre visz az utad? című filmmel már vászonra álmodtak egy Odüsszeia-adaptációt, de a Llewyn Davis világa is ugyanezen az ösvényen halad tovább. Ezáltal Llewyn figurája mitológiai színezetet is kap, mely tovább hangsúlyozza időn kívüliségét. Bár Jean, Llewyn barátjának felesége inkább Midász király idióta féltestvéreként aposztrofálja őt, kétség sem férhet hozzá, hogy Llewyn Odüsszeuszként hányódik élete tengerén. A metafora erősítése végett megtudjuk róla, hogy egykor matróz volt, sőt a történet során majdnem ki is hajózik, és egyszer az is megfordul a fejében, hogy hazatér a gyermekét egyedül nevelő Pénelopéhoz (még ha csak egy pillanatra is), ám ha mindez nem volna elég, a film különös alteregót teremt Llewynnak egy vörös macska alakjában, aki a Ulysses névre hallgat.

Ilyenformán a film James Joyce regényére is egyértelműen épít, hiszen Llewyn – Leopold Bloom módjára – viszonylag szűk teret jár be bolyongásai során, és egész életét egyetlen, véget nem érő napként éli meg. Nihilista személyisége azonban sokkal inkább reflektál Stephen Dedalus figurájára, aki éppúgy tekinthető Joyce irodalmi szócsövének, mint Llewyn Davis – és az őt kísérő macska – a Coen fivérek mozgóképes doppelgängereinek. Coenék ezúttal mintha saját magukról és művészi hitvallásukról készítettek volna filmet, valószínűleg ennek köszönhető, hogy ennél intimebb alkotásuk még nem született, és a rájuk jellemző abszurd, szürreális humor is jóval kevésbé van jelen itt, mint korábbi munkáikban. Önkéntelenül is a rendezőpárosra gondolunk, amikor a film szembesít minket azzal, hogy Llewyn nem eredendően magányos (anti)hős: korábban ugyanis volt egy társa, aki öngyilkosságot követett el, ezáltal örök sikertelenségre és magányra kárhoztatta őt. Llewyn azóta csak félemberként létezik, dalaiban is mindenki a partnerét keresi, még legfontosabb szólómeghallgatásán is azt a tanácsot kapja, hogy álljon össze újra a társával – amiről a néző jól tudja, hogy csak a túlvilágon lenne lehetséges. Nem tudni, Coenék külön-külön hogyan boldogulnának a filmezéssel, de nem nehéz elképzelni, hogy bármivel is próbálkoznának, talán még hosszú idő múltán is csak a duettjeiket dúdolná velük a közönség.

Azáltal, hogy Llewyn megkettőzött személyiséget kap egy macska alakjában, a film nem csak a művészélet mibenlétét tárja fel, de a személyiség formálódása, az identitáskeresés trópusa is a középpontba kerül. A macska, aki eredetileg Llewyn barátaihoz, Gorfeinékhoz tartozik, véletlenül marad a főhős nyakán, amikor kislisszol mellette az ajtón. Innentől kezdve Llewyn számára kulcsfontosságú küldetéssé válik, hogy hazaterelje a macskát, és tőle idegen vehemenciával közelíti meg a feladatot. Mintha tudattalanul önmagát próbálná hazajuttatni, hiába közli vele tömören és velősen Jean, hogy „azért nem jutsz sehová, mert nem is akarsz eljutni sehová”.

A macska, Llewynhoz hasonlóan, hol eltűnik, hol előkerül, identitását állandó bizonytalanság övezi: nem csak a neve marad sokáig titok, de a neme is, amit a film során meg is változtat, hiszen Llewyn egy nőstény macskát visz vissza barátainak, holott az ő házikedvencük hím, aki végül segítség nélkül haza is talál, míg a másikat Llewyn magára hagyja egy elhagyatott autóban. Ez a pillanat kétségkívül a film legtragikusabb jeleneteihez tartozik, és észben tartva az állat nemét, egyéb konnotációkkal is gazdagítható, hiszen Llewyn nem csak egy nőstény macskát, de számos nőt is a sorsára hagyott, mivel képtelen bárkiért felelősséget vállalni. Ilyenformán a film további rétegekkel ruházza fel Llewyn személyiségét, hiszen nem tudni, hogy a kóbor vagy a hazatérő állattal azonosítható szimbolikus szinten, vagy esetleg egy harmadik macskával, akit véletlenül elüt az úton, és reményvesztett tekintettel követi, amint sántikálva eltűnik az éjszakában. Annyi bizonyos, hogy nem véletlenül kíséri őt egy ilyen titokzatos állat, amely köztudottan öntörvényű és megszelídíthetetlen.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a walesi Llewyn név jelentése oroszlán, a metafora még inkább kiteljesedik. Llewyn nevét a macskáéhoz hasonló rejtélyesség övezi a filmben, John Goodman karaktere például „Lue N.”-nek érti, majd később „Elwyn”-nek szólítja. A főhősnek küzdenie kell, hogy megőrizze saját identitástudatát, mely társa halála után egyre nagyobb teherként nehezedik rá, ám amikor megtudja a vörös macska nevét, mintha megkönnyebbülne; mintha szembenézne vele, ki is ő valójában. A film utolsó szegmensében így válik képessé egy régi duettet immár társa nélkül is eljátszani.

A Llewyn Davis világát méltatlanul mellőzték a legutóbbi Oscar-gálán, ám Cannes-ból tavaly legalább hazavihette a zsűri Nagydíját. Ebből is látszik, hogy Coenék ezúttal roppant bensőséges, nem egyszerűen befogadható filmet készítettek, ami kétségtelenül hosszú ideig a nézővel marad. Oscar Isaac hihetetlen finomsággal kelti életre Llewyn figuráját, életunt és megfáradt, szarkasztikus tekintetében egy pillanat alatt izzik fel az őszinte szenvedély, amikor énekelni kezd. Látszik, hogy Coenék szeretettel alkották meg ezt a karaktert, és még véletlenül sem gúnyolják ki úgy, ahogy számos, szürreális humorú filmjükben felbukkanó hősükkel teszik. Nem kizárt, hogy ez csalódást okozhat némely rajongónak, akik nem vártak volna ennyire befelé forduló filmet a testvérektől, számomra azonban Llewyn Davis története a Coen-életmű eddigi legfényesebb ékköve.