A legmenőbb hollywoodi forgatókönyvírót mindenki név szerint ismeri. S bár garantált, hogy Oscar-díjat sosem ítélnek majd neki, mégis, a legtöbb film az ő ötleteire, az általa megálmodott karakterekre építkezik. Nem más ő, mint a nagyszerű William Shakespeare, Avon megunhatatlan hattyúja, aki bár idestova több mint fél évszázada semmi újat sem vetett papírra, ám amit addig írt, bőven ellátja alapanyaggal a filmeseket mind a mai napig. Így volt ez az elmúlt években is, s úgy tűnik, így lesz idén is.
Most éppen az Othello újrafeldolgozása van soron, a "Tíz dolog, amit utálok benned" című film mintájára egy amerikai középiskolába helyezve át a cselekményt. Odin az egyetlen fekete diák egy elit magániskolában, ahol a kosárlabdacsapat sztárjaként látszólag simán képes volt beilleszkedni a közösségbe. Látszólag boldog szerelmi viszonyban áll Desivel, a dékán csábos leányával, illetve van neki egy látszólag bizalmas, őszintének tetsző barátja, Hugo is. A látszat tehát a legnagyobb úr ebben a közegben, de mint az várható, a színfalak mögött gyilkos indulatok kavarognak.
A történetet bűn lenne elmesélni, hiszen Othello féltékenységének és hiszékenységének drámáját mindenki ismeri. Sokkal izgalmasabb annak a kérdésnek a felvetése, hogy vajon ennek a műnek a konfliktusai, a történet csomópontjai milyen sikerrel adaptálhatóak a mai ifjúságra. A film megtekintése után a válasz inkább nemleges. Mert a szituációkat ugyan könnyedén áthelyezhetjük egy amerikai középiskolába, a jellemek azonban mai szemmel nézve hiteltelenekké, urambocsá nevetségesekké válnak. Hiszen kiről tételezhetjük fel manapság, hogy egy zsebkendő, mint bizonyíték felmutatása elég egy gyilkossághoz ahelyett, hogy az érintett felek leülnének megbeszélni a problémáikat? S ha elő is fordulhat hasonló szituáció, akkor azzal valószínűleg Máté Krisztina foglalkozik majd a Forró nyomon következő adásában, és nem egy mozifilm.
Hugo, a fondorlatos gonoszkodó (az eredeti dráma Jágója) minden kétséget kizárólag az Othello legizgalmasabb karaktere, ám a mostani filmváltozat hatására a nézőnek nem támad kedve kielemezni cselekvéseinek mozgatórugóit. Ez részben a karakter kidolgozatlanságának, másrészt a Hugo bőrébe bújtatott Josh Hartnett tehetségének köszönhető. Mert bár az ifjú bizonyára nagyon fotogén, és mélyen búgó hangjától amerikai tinilányok ezrei kaphatnak kellemes libabőrt, Hugo/Jágó életre keltéséhez mindez édeskevés.
Mindez azonban ne tántorítson el senkit attól, hogy megnézze ezt a filmet. Mert bár ez az "O" nem a csodák csodája, azonban ha az utóbbi évek tinédzserfilmjeit vesszük alapul, lehetett már ennél sokkal kellemetlenebb élményben is részünk.
